Krónika kereső

A Hősök Napja, azaz a Magyar Hősök Emlékünnepe története

Szerző:

„Kimegyek a doberdói harctérre,
Föltekintek a csillagos nagy égre.
Csillagos ég, merre van a magyar hazám,
Merre sirat engem az édesanyám?

Jaj Istenem, hol fogok én meghalni,
Hol fog az én piros vérem kifolyni?
Itália/Galícia közepébe’ lesz a sírom,
Édesanyám, arra kérem, ne sírjon!

 Édesanyám, ne sirasson engemet!
Ágyúgolyó lőtte át a szívemet.
Eltemetnek az erdei gyöngyvirágok,
Elsiratnak a falumbeli leányok.”

 

 

 

 

A Hősök Napja, azaz a Magyar Hősök Emlékünnepe története

 

Május utolsó vasárnapja, ma már biztos ez jut eszünkbe elsőre: gyermeknap. Pedig egy másik ünnep is erre a vasárnapra esik, ez az ünnep, közkeletű nevén: Hősök napja. Mióta ünnepeljük??? Érvényben van-e ennek az ünnepnek a hivatalos megtartása? Hogyan hívják hivatalosan ezt az ünnepet? Ezekre a kérdésekre keressük többek között a következő cikkben a választ.

 

Még javában dúlt a nagy háború, amikor már törvénykezés szintjén gondoltak a hősök, az áldozatok emlékének megörökítésére. Az első világháború életeket, határokat, hatalmi struktúrákat változtatott meg. Azontúl, hogy az apák-fiak távoztával, esetleges sérüléseikkel, halálukkal megváltozott az asszonyok élete, a munka szerkezete, a hagyományos munkamegosztás keretei szétforgácsolódtak. A katonák, akiknek felmenői esetleg a szülőfalujukból ki sem jutottak messze országokba kerültek el, más idegen kultúrákkal való szembesülését is megélték. Az I. Világháború a nagy történelem szintjén túl a mindennapok történelmébe is erősen beavatkozott. Az áldozatok többsége távoli harctereken halt meg. Temetésükről legtöbbször a katonatársak gondoskodtak. A holtak hazaszállítására nem sok esély mutatkozott. A vasút tele volt sérült, beteg katonákkal. A hagyományos, falusi kultúra halott sirató, temetési-, gyász szokásrendszere nem működhetett. A halál fizikai valójával való szembesülés, a rítusok, a közösségi megnyugvás nem jöhetett létre. A katonanóták, népdalok és később a hősi emlékművek szimbólumrendszere is erősen reagál erre a feldolgozhatatlan élményre, hogy az áldozat egyedül, családja, édesanyja, felesége nélkül, idegen földön, a halálon átsegítő szerető ölelés nélkül volt a halál pillanatában, ahol csupán védőangyala lehetett támasza utolsó perceiben.

A személyes gyászon, családi gyászon túl a kollektív emlékezet is gondoskodni kívánt a halottak emlékéről, ezért már a háború ideje alatt elkezdenek foglalkozni a megörökítés, a hősi halottak emlékének megőrzéséről.

A Hősök emlékének megörökítését az I. világháború idején, 1917-ben, a VIII. törvénycikkelyben tették törvényileg kötelezővé. A törvénycikk – a most dúló háborúban a hazáért küzdő hősök emlékének megörökítéséről – indoklása szerint:

„A most folyó háború a résztvevők száma, valamint az emberéletben és vagyonban bekövetkezett pusztulás mértéke tekintetében páratlanul áll a világtörténelemben. Ebben az óriási harcban nagy lelkierővel, önmegtagadással és buzgó munkával vesz részt az egész nemzet, tehát azok is, akik a harctér mögött teljesítik nem kevésbé fontos állampolgári kötelességeiket; és büszkén vallhatjuk, hogy nincs a társadalomnak olyan rétege, amely méltó módon ne vette volna és nem venné ki részét a mai nagy idők küzdelmeiből. Mégis hasonlíthatatlanul nagyobb azoknak az áldozata és érdeme, akik a harctéren, minden pillanatban szembenézve a halállal, immár a harmadik éve lankadatlan kitartással küzdenek királyukért és hazájukért, és rendíthetetlen bátorsággal állják az ádáz tusát, amelyhez foghatót nem ismer a világtörténelem. A nemzetnek a harcvonal mögött dolgozó része szívének egész melegével fordul az ellenséggel viaskodó fiai, testvérei és apái felé, és hálájának lelke mélyéből fakadó érzését a maradandó törvény betűiben kívánja minden időkre megörökíteni. Ebből a hálás érzésből fakad az a rendelkezés, amely a nemzet elismerésének és bensőséges köszönetének babérkoszorúját meleg szeretettel nyújtja a hazáért küzdő hős véreink dicsőítésére. A háború során a legsúlyosabb áldozatot azok hozták, akik hazájuk védelmében életükkel adóztak. (…)

A hősöknek áldott emlékezete felé fokozott kegyelettel tekint az egész nemzet; szent emléküket pedig tiszteletben kell tartania nemcsak a mai nemzedéknek, hanem a késő utókornak is, hogy példájukból buzdítást merítsen az önfeláldozásra és a hazaszeretetre. Ez teszi kötelességünkké, hogy név szerint örökítsük meg mindazoknak az emlékét, akik életüket áldozták fel a hazáért, mindnyájunkért. Ennek alkalmas módja, hogy minden község (város) a saját területén létesítsen olyan emlékművet, amelyre a haza védelmében elesett hős fiainak nevét maradandóan bevésse. Vagyonos községnek (városnak) monumentális műemléken, a szegénynek pedig szerény táblán, de mindenesetre méltó módon és minden egyszerűsége mellett is nemes művészi kivitelben kell megörökítenie hős fiainak nevét és emlékezetét. Oltár lesz ez az emlék minden időkön át: a hazaszeretet oltára, amelyen a tisztelet és soha el nem múló hála örök fényében fognak ragyogni a hazáért hősi halált halt vitézeink áldott nevei.”

A törvénycikk aláírója Károly, Isten kegyelméből Ausztria császára, Csehország királya, és Magyarországnak e néven IV. apostoli királya, e törvénycikket „s mindazt, ami abban foglaltatik, összesen és egyenkint helyesnek, kedvesnek és elfogadottnak vallván, ezennel királyi hatalmunknál fogva helybenhagyjuk, megerősítjük és szentesítjük, s mind Magunk megtartjuk, s mind más Híveink által megtartatjuk”.  A Budapesti Közlöny 102. számában megjelenő törvénycikk pecsét alatti másik aláírója: Gróf Tisza István.

A törvénycikk egyértelműen fogalmaz: „Mindazok, akik a most dúló háborúban a hadrakelt sereg kötelékében híven teljesítették kötelességeiket, a nemzet osztatlan, hálás elismerésére váltak érdemesekké. Őrizze meg a késő utókor hálás kegyelettel azok áldott emlékezetét, akik életükkel adóztak a veszélyben forgó haza védelmében. (…) Minden község (város) anyagi erejének megfelelő, méltó emléken örökíti meg mindazoknak nevét, akik lakói közül a most dúló háborúban a hazáért életüket áldozták fel.”

Nem a „hősöknek” általában szeretne emléket állíttatni a rendelkezés, hanem megörökíteni azt a névsort, amelyet veszteséglistaként élt meg a település. A húszas években kezdődött el a hősi emlékművek építése. Nagykovácsiban 1925-ben avatták fel a fő téren ma is látható emlékművet, amelyről részletesebben is olvashatunk a Nagykovácsi Helytörténeti értesítő 1. számában. Szegény elődök a háború veszteségeit ki sem heverve, minden áldozatot meghoztak, hogy méltó emléket állítsanak, amelyet egyébként belügyminiszteri körrendeletek, majd vármegyei, alispáni sürgetések is szorgalmaztak. A minden szinten következetesen végig vitt szorgalmazás, ösztökélés mellé művészeti tanácsokkal is ellátó Bizottságot is létrehoztak; egy dologgal, nevezetesen pénzzel azonban nem támogatták a helyben egyébként szívből eredő megemlékezés igényét.

Bár szoborállító elődeink késésben voltak, de hangsúlyoznunk kell, hogy az I. Világháborús hősök tiszteletére készült Hősök emlékkövét Budapesten a Hősök terén csak 1929. május 26-án, akkor már a Hősök napján avatta fel Horthy Miklós. Még ennél később történt a Hősök Kapujának átadása Szegeden. A Hősök Kapuja 1936 őszén elkészült már, de csak 1937. május 30-án, „Hősök Vasárnapján” avatják fel.  Utóbbi két emlékmű már inkább a hőskultusz, az ismeretlen katonák, a névtelenségbe vesző áldozatok tiszteletére készülnek, próbálván a trianoni nemzet trauma mély nyomain enyhíteni.

Szűkebb témánkra, a Hősök napjára térve, adjunk először is arra választ, mióta ünnep ez az ünnep? Az 1924. évi XIV. törvénycikk nevezte ki május utolsó vasárnapját a Hősök napjának, azaz a Hősök emlékünnepének. Idézve a törvényi szöveget: „A magyar nemzet mélységes szeretettel, magasztaló elismeréssel és hálával emlékezik meg azokról a hős fiairól, akik az 1914-1918. évi világháború alatt a hazáért vívott súlyos küzdelmekben a magyar nemzetnek dicsőséget és hírnevet szerezve életüket feláldozták. A nemzet soha el nem múló hálája és elismerése jeléül, az élő és jövő nemzedékek örök okulására és hősi halottaink dicsőségére minden esztendő május hónapjának utolsó vasárnapját nemzeti ünneppé avatja. Ezt az ünnepnapot – mint a «Hősök emlékünnepét» – a magyar nemzet mindenkor a hősi halottak emlékének szenteli.”

A törvénycikk általános indoklása alátámasztja az ünnep kijelölésének szükségességét.  „Tekintettel azokra a nagy véráldozatokra, amelyeket a világháború köztudomás szerint követelt, a hősi halottak iránti kegyeletet nem tekinthetjük kimerítettnek hátramaradottaiknak az állam pénzügyi helyzetéhez mért gondoskodásban való részesítésével és sírhelyeiknek megfelelő ápolásával, hanem a haza iránt tanusított önfeláldozásuk nagysága megkívánja, hogy emléküket minden időkben megünnepeljük. Emlékük megünneplésének  egyik módja lenne az, hogy az év egy napját, mint nemzeti ünnepet nekik szenteljük. Ezzel az ünnepnappal az utókor legszentebb, legmagasztosabb kegyeletét, a szívek mélyéről fakadó örök háláját óhajtaná kifejezésre juttatni ama megdicsőült hősei iránt, akik mint a magyar katona lángoló hazaszeretetének, önmegtagadással párosult önfeláldozásának, párját ritkító kötelességtudásának mintaképei – a hazáért hősi halált haltak. Azon hős fiai iránt, akiknek egy része még alig túl az élet tavaszán, más része már férfikora delén, de valamennyi mint a hazának munkás, törekvő érdemes polgára, jobbára messze az ország határán túl, de ott is a haza szent földjének, ezeréves határainak védelmében hősies küzdelem közben vesztette életét. Azok iránt, akik akkor, amikor a hősi halál lett dicső osztályrészük, életükkel a hazáért mindenüket feláldozták. A „Hősök emlékünnepe” azokat a magyar katonákat kívánja megünnepelni, azoknak az emlékét óhajtja a jövő számára megörökíteni, akiknek hősies bátorsága tette lehetővé és eredményezte a magyar csapatok által példátlanul álló halálmegvetéssel megvívott diadalmas harcok egész sorozatát, azokat a hősöket, akiknek neve – azokat a csapatokat, amelyeknek haditettei aranybetűkkel vannak megörökítve a történelem véres lapjain és napnál fényesebben ragyogják be a dicsőség fénysugaraival a multat és a jövőt.”

Az általános indoklás továbbá kitér az ünnep idejének meghatározására. A május utolsó vasárnapja azért tűnt jónak és alkalmasnak, mert a katolikusok mindenszentek, halottak napi ünnepei a többi felekezet számára nem tűnt elfogadhatónak, 1921-ben, Debrecenben a reformátusok lelkész-Egyesületi gyűlésén ettől kifejezetten elzárkóztak.

Hadi cselekményhez nem tudták kötni, mert az I. Világháborúban a magyar csapatok semmikor egységesen nem küzdöttek. Kiemelni egyet sem akartak, félve attól, a kiemelt hadi cselekményben nem szereplők érzékenységét ez sértené.

Ezért a május utolsó vasárnapja mellett döntöttek, azért is, mert „a tanuló-ifjúság a tanintézetekben még együtt van; az iskolaév már többé-kevésbé befejezést nyert, de az évzáró vizsgálatok még nem vették kezdetüket. A fokozott tevékenységet követelő mezőgazdasági munkálatok ebben az időszakban a gazdaközönséget még nem vonnák el az ünnepléstől, mint kora tavasszal, nyáron vagy ősszel”.  A május hónap időjárását is kedvezőnek tartották, sőt még gondoltak arra is, ebben az időszakban elegendő kerti virág nyílik az ünnepi díszítéshez, koszorúzáshoz.

Bár a köznyelv Hősök Napja, vagy Hősök Vasárnapjaként emlegette az ünnepet, elnevezését a törvényhozók emelkedettebb formára ti. Hősök emlékünnepe címre gondoltak, ezt használták a szövegezésnél.  „A közhasználatnak megfelelőbbnek tetsző „Hősök napja” megjelölés helyett azért alkalmaztatik a törvényjavaslat szövegében „Hősök emlékünnepe” megjelölés, mert azáltal, hogy már van „Madarak napja”, „Fák napja”, „Gyermekek napja” stb., stb. a kegyelet rovására menne a Hősök emlékének szentelt és valójában ünnepnappá tenni szándékolt napot az előbb felsorolt napokkal ugyanazon színvonalon tartani.”

A két világháború között feltehetően Nagykovácsiban is ünnepelték a Hősök emlékünnepét, hiszen éltek még a családtagok, nem csak a hivatalos ünneplés, a személyes gyász és a faluközösséget ért kollektív veszteség miatt is tarthatták az ünnepet. Az 1946-os kitelepítés miatt és a II. világháború utáni politikai berendezkedés ideológiája miatt aligha gondolhatott bárki arra, hogy az első világháború halottaira, a szülőföldjükről elűzött, bűnös svábok áldozataira emlékezzen.  (Már csak azért sem, mert ekkora az első világháborús elesettek névsorát az első tanácselnök túlkapásból le is vésette, a szobor díszeit eltüntette, és az csonka oszlopként állt, később vöröscsillaggal a tetején állított emléket az elesett szovjet katonáknak.)

Nagykovácsi új lakói számára az áldozatok (még ha szerepelhettek is volna az emlékoszlopon)  nem a falubeli, kollektív veszteséget jelentették, hiszen az ő halottjaik, apjuk-testvérük más távolhagyott falvak szobrain  szerepelt, ha engedte a történelem.

Hűtlen lett az ünneppel kapcsolatban a nagypolitika is. Nem is tehetett mást, ha önmagával konzekvens kívánt maradni, 1945-ben még hivatalosan megünnepelték, utána azonban teljesen eltűnt az ünnepek közül. Hivatalosan csak 1989-ben, a rendszerváltás előtt emlékeztek meg a Hősök napjáról. Országos rehabilitációja nehezen történt meg.

1991-ben Nagykovácsiban, a Nagykovácsi Harangszó első száma beszámolója szerint, május 9-én megemlékeztek a második világháború áldozatairól a Templom téren. „A résztvevők a háborúban elesettekre emlékeztek, majd a Polgármesteri Hivatal, a Honismereti Kör, a KDNP, az MDF, az MSzMP, az MSzP és a Polgári Egylet képviselői megkoszorúzták a hősi emlékművet. Ez után az ünneplők a temetőben a Nagykovácsi környéki harcok során meghalt magyar, német és szovjet katonák sírjaira helyeztek virágcsokrokat.” Az átmeneti időszak hamisíthatatlan lenyomatát láthatjuk.  Az Egyházi rovat nem emlékezett meg a Hősök emléknapjáról.

1992 májusában, szintén május elején, május 10-én hajtottak fejet a tisztelgők a világháborúkban elesettek előtt. A megemlékezés a Templom téren történt, az alpolgármester Zupán Tibor beszédet mondott, az iskolások rövid műsort adtak. A megemlékezés ebben az évben nem ment ki a temetőbe. Először a rendszerváltás utáni második évben emlékeztek tehát az első világháborús elesettekről is, de még a győzelem napjához köthető május eleji időpontban.

1993-ban, szintén a Nagykovácsi Harangszóból értesülhettünk, Mensáros Péter összefoglalója szerint: „Meleg vasárnapi délelőtt volt a Hősök Napján, május 9-én.” A harcban, háborúban elesettekre emlékeztek az ünneplők, az ünnepi napot már tradícióként említve. Meghívott vendégek adtak elő a műsorban, ebben az évben Gyóni Géza Csak egy éjszakára című verse is elhangzott. „A kis létszámú, de kitartó közönség végül elénekelte a Szózatot.”  Koszorúzott az Általános Iskola, az Önkormányzat, a KDNP, a Munkáspárt, az MSzP és a Polgári Egylet.

1994-ben Hősök napjaként ünnepeltek, de még mindig a korábban Győzelem Napjaként számon tartott ünnepen. A résztvevők száma ebben az évben sem érte el a harmincat.

„1996. május 26. vasárnap 9. óra Hősök Napja.” –  kezdi a beszámolót a Harangszó. (1995-ben nem találtunk az évfolyamban visszaemlékezést.)  Ebben az évben visszaemlékeztek az ünnep eredetére, az ünnepi beszédben megemlítették az 1924-es törvénycikket is. Az Asszonykórus „Jaj Istenem, hol fogok én meghalni”, majd a „Ahová le fognak tenni, síromra nem borul senki” dalokat énekelte. (A cikk ezeket a sorokat említi, a két katonadalt a mottóba, illetve alább a főszövegben elhelyeztük.) Koszorúztak: Önkormányzat, Óvoda, Iskola, Mozgáskorlátozottak Nagykovácsi Szervezete, a Polgári Egylet, az MDF, a KDNP helyi szervezetei.

„Nem látlak én téged
többé, soha sohasem.
Hiszen te látod te érted
könnyes a szemem.

Nevemet hiába mondod,
könnyedet hiába ontod,

Harcok mezején,
valahol tetőled távol,
ott ahol senki sem gyászol,
ott halok meg én.

Nevemet hiába mondod,
könnyedet hiába ontod,
a harcok mezején,
valahol tetőled távol
ott ahol senki sem gyászol
ott halk meg én.

 

Nem lesz egy tenyérnyi zöld hely,
puszta síromon,
Elesett katonák teste
lesz a vánkosom,

Ahová le fognak tenni,
síromra nem borul senki,
senki aki él.

Tavasz sem fakaszt rám zöldet,
elhordja rólam a földet,
messze majd a szél.

Ahová le fognak tenni,
síromra nem borul senki,
senki aki él.
Tavasz sem fakaszt rám zöldet,
elhordja rólam a földet,
messze majd a szél.”

 

Az 1997. évi Hősök napjára május 31-én került sor, a Böngésző melléklete Pájer Árpád polgármester ünnepi beszédét a júniusi számában adta közzé. 1999-ben képösszefoglalót közölt a lap, abban az évben az ünnep a Magyar Hősök Emlékünnepe és a gr. Tisza István emlékünnepségként kerül említésre. A fotók tanulsága szerint hivatásos katonai jelenlét, ágyú, hagyományőrző katonai felvonulás volt. Kemenes Gábor plébános úr megáldotta történelmi zászlókat, az Asszonykórus ünnepi öltözetben énekelt. 2002 júniusában a helyi lap a Böngésző Pájer Árpád ünnepi beszédével emlékezik, az ünnep Magyar Hősök Emlékünnepe néven szerepel, az ünnepi beszédben elhangzott, hogy 2001-től az ünnep újra hivatalosan is ünnep.

2003-ban nem található a Hősök napjával kapcsolatos írás a helyi lapban, 2004-ben a májusi ünnepek között Anyák napját, Pünkösdöt és a Gyermek napot cikkezik meg. Ez természetesen nem jelenti egyértelműen azt, hogy nem lett volna megemlékezés. Részletes cikkeket olvashattunk mindkét évben a trianoni megemlékezésről. A kitelepítési emléknapról, a trianoni megemlékezésről is olvashatunk május-június hónapokban. Végig nézve a további május-júniusi számokat megállapíthatjuk, hogy úgy ahogy országosan nem tudott megerősödni, újjáéledni a Hősök Emléknapja ügye, így Nagykovácsiban sem.

Nagyon sokáig, amíg az Asszonykórus és vezetőjük Guba Mártonné, Rozi néni segédkezni tudott az ünnep szervezésében, számon tartották az ünnepet. Érdekes, hogy az Asszonykórus tagjai, akik főként az 1946-os, 1947-es években a faluba érkező családok tagjai voltak, mégis saját ügyüknek tartották a Hősök Emléknapjának felkarolását. Ebben a gesztusban, sokkal inkább az általános hőskultusz tisztelete fejeződött ki, hiszen személyes gyász többségüket nem ahhoz a két nagykovácsi Hősök oszlopán lévő szomorú névsorhoz kötötte, amely alatt oly sokszor énekeltek, emlékeztek elesett katonákról, fronton maradt testvérekről, apákról.

A magyar szokásrendszerben a siratás, a halottról való gondoskodás a nők, asszonyok dolga volt. Mintha ezt látnánk visszaköszönni a hőskultusz ápolásában is. Ebben megerősíthet minket egy előadás tanulsága is, amely a Hősök napjai – Hősök terei címmel megrendezésre kerülő konferencián hangzott el, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Szent László kápolnájában 2019. május 24-én.  Dr. Reznák Erzsébet történész beszélt a ceglédi Kossuth-kultusz ébrentartásáról, szerepéről a város életében. (A ceglédi Kossuth-kultusz hagyománya 2014-ben felkerült az UNESCO Szellemi Kulturális Örökség Nemzeti jegyzékére is.)

A Kossuth-kultusz hagyományának több elemét is a ceglédi asszonyok éltetik. Kossuth halálának évfordulóján, pl. minden évben 5 szál fehér, 5 szál vörös szegfűt kell koszorúba kötve kivinni a Kossuth-szoborhoz. Ezt a koszorúzási hagyományőrző szerepet, szokásrendszert örökítik és átadják az idős ceglédi asszonyok a fiatalabbaknak, hogy a szokás feledésbe ne merüljön.

2001-ben, a LXIII. törvény újra elővette a magyar hősök emlékének ügyét. Bevezetőjében leszögezték: a magyarság hosszú, nehéz történelme során, különösen a honfoglalás és Szent István király ezer esztendővel ezelőtt történt államalapítása óta a haza megszámlálhatatlan fia és leánya harcolt fegyverrel vagy anélkül Magyarország, a magyar nemzet védelmében, illetve vállalt vértanúságot a hazáért. Tetteik nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy fennmaradt a magyar nemzet és a magyar állam.

Az Országgyűlés kötelességének érzi, hogy tisztelettel adózzék azok emléke előtt, akik a vérüket ontották, életüket kockáztatták vagy áldozták Magyarországért. Ezért a 2.§ szerint, az Országgyűlés a magyar nemzet soha el nem múló hálája jeléül, a ma élő és a jövő nemzedék okulására, a hősök dicsőségére minden esztendő május hónapjának utolsó vasárnapját a Magyar Hősök Emlékünnepévé nyilvánítja. Tették ezt azzal a meggyőződéssel, hogy „az állami szervek, a helyi önkormányzatok, a vallási közösségek, a civil szervezetek, a magyar nemzet fiai és lányai minden évben, a Magyar Hősök Emlékünnepén méltó megemlékezés keretében leróják hálájukat és kegyeletüket az elmúlt magyar ezredév hőseinek”.

A 2001-es törvény tehát, keletkezése ideje magyarázza is, az elmúlt ezer év összes hősét beemeli az ünnep körébe, nem szűkítve le, a világháborúkban elesett katonákra.

Így foglalható tehát össze a Magyar Hősök Emlékünnepének rövid története. Az ünnep soha nem vésődött úgy be az ünnepi kalendáriumunkba, mint március 15-e, vagy október 23. Mégis hosszú évek tiltása után, változó tudatossággal, figyelemmel ugyan, de ünnepeljük május utolsó vasárnapján a Magyar Hősök Emlékünnepét országszerte, így Nagykovácsiban is.

 

Források:

Barna Henrietta: A magyar hősökre emlékezünk www. honvedelem.hu

Belügyi Közlöny, 1917. évi 20., 22. szám

Böngésző mellékletének májusi-júniusi számai

Budapesti Közlöny. Budapest, 1917. 102. szám

Karponczay Károly: Egy ünnep hányattatásai. Élet és Tudomány 2008/1.

Nagykovácsi Harangszó májusi-júniusi példányai

Nagykovácsi Helytörténeti értesítő, 2018. 1. szám

www. vitezirend.com/rovatok/hirek/hosok-napjamájus-31

https://net.jogtar.hu/getpdf?docid=92400014.TVI&targetdate=&printTitle=1924.+%C3%A9vi+XIV.+t%C3%B6rv%C3%A9nycikk+indokol%C3%A1sa&referer=1000ev

https://www.honvedelem.hu/cikk/38243_a_magyar_hosokre_emlekezunk

https://net.jogtar.hu/jogszabaly?docid=A0100063.TV

 

 

 

 

 

 

„Vadonatúj régiségek”, érdekességek Nagykovácsiból, Nagykovácsiról. Érdekli a falu helyismerete, helytörténete? Akkor jó helyen jár, jó böngészést! Köszöntjük a Nagykovácsi Krónika oldalán.

Elérhetőség:

furulyaskatalin@nagykovacsi.hu

Itthon vagy! – Nagykovácsi