2022. január 13-án hunyt el Probszt András, az egyik utolsó bányász, aki a Pilisi Szénbányáknál dolgozott. András bácsi dolgos életében, nyugdíjas évei alatt, a végsőkig megtartotta a bányászok büszke szakmaszeretét. Nem telhetett el Bányásznap, Borbála-nap, bármilyen bányász találkozó, hogy András bácsi ne vett volna részt rajta. Már betegeskedve is feszes vigyázzban énekelte a bányász himnuszt. Szakmaszeretete, erős véleménye töretlen volt. Ha kellett az emlékezés során vitába szállt, az ügy iránti elkötelezettséggel, határozottan érvelt.
András bácsi díszfogadása
Probszt András Nagykovácsiban született, egy olyan családba, amely kevés kivételként, a kitelepítés után is ittmaradhatott a faluban. Szálfa termete, markáns arca hozzátartozott Nagykovácsi hétköznapjaihoz és ünnepi eseményeihez is.
Temetését, végakarata szerint, bányászzenekarral szervezte a család. Elhangzott a Bányászhimnusz és az Il Silenzió is. Probszt Andrást 2022 január 22-én a római katolikus egyház szertartása szerint temették. A temetésen emlékező beszédet mondott dr. Klein Ferenc a Német Nemzetiségi Önkormányzat elnöke.
A beszéd itt olvasható:
“Probszt András élt 89 évet
„Az igazán erős emberek néha küzdenek magukkal is.
Összetörnek úgy, hogy senki nem veszi észre, és fel is állnak.
Csak ők tudják, hogy közben milyen mélyen jártak”
Ezek a gondolatok motoszkáltak a fejemben, mióta tudom, hogy András bácsit hosszú szenvedéséből magával vitte a kegyes halál. Nehezen adta fel az életét, mint az igazán erős emberek.
Csak kevesen ismerhették jól közelről. Alkata, egyénisége, kellő, tiszteletteljes távolság tartásra késztette távolabbi környezetét…..engem is. De nagyon emlékeztetett mindig 22 éve elhunyt apámra, a makacs, konok, örökké tevékeny, szeretteiért mindenre képes, de csak kék szemével mosolyogni tudó sváb emberre, aki még a szavakkal is spórolt. Nem szeretett vitázni, nem tetszését egy – egy kézlegyintéssel intézte el. Ahogy András bácsi. Az Ő kézlegyintéseiben minden benne volt.
Nem szívesen beszélt családja, a nagykovácsi sváb közösség keserű sorsáról. Megkezdett mondatainak többnyire kézlegyintés volt a vége, hiszen minek beszélni a megváltoztathatatlanról.
A kegyetlen történelem áldozati életét élte-hűséggel. Hűséggel a hűtlen szülőföldhöz, hűséggel a munkához, családjához, a munkahelyhez.
Nehéz életének szimbólumaként, 18 évesen 1950. december 24.-én, karácsony szenteste napján állt munkába vájárként és ereszkedett a mélybe. 1970-ig a bánya bezárásáig vájárként és bányamentőként dolgozott. 20 éven át a bányában görnyedt, állandó veszélyben a mindennapi kenyérért.
Arca mély ráncaiba beleült a mélység pora, de szálfa termetét csak a múló évek hajlították meg.
Büszke volt bányász életére. Még az utóbbi évek bányásznapi megemlékezésein is az ő hangja zengett a legércesebben:
„Ha majd nyugszunk mélyen alant,
nem lesz nekünk nehéz a hant
anyánk a föld majd átölel,
szerencse fel, szerencse fel, szerencse fel !”
Ég veled András Bácsi !
Legyen Neked könnyű a hant!”
Utolsó útjára a családja, rokonai, tisztelői, a község vezetése kísérte.
A gyászjelentés
Utolsó Jó szerencsét, András bácsi!
