Falutörténet

AKuFF-Fachtag in Großkowatsch – 30.06.2018 Magyarországi Németek Családfakutató Egyesülete szakmai napja Nagykovácsiban megjegyzéssel tette közzé Huber Éva fotóit a konferenciáról. A konferencia hagyományai szerint a szakmai tanácskozás után a résztvevők időt szánnak a fogadó település megismerésére. A délelőtti rövid bemutatkozás után a délutáni programban a Tisza István teret és a Nagykovácsi Nagyboldogasszony Plébániatemplomot ismerhették meg a vendégek. A templom történetét, értékeit Réthy Mária mutatta be, a templom felújításának terveit Csabainé Perneczki Judit ismertette. A vezetés alatt és Huber Éva gyönyörű fotóiban gyönyörködve alkalmunk nyílik turista szemmel rátekinteni Nagykovácsi, a főtér, a templom szépségeire, amelyek felett, lehet hogy már elsiklik tekintetünk.

Cikk megosztása

Nincs hozzászólás »

A most közzétett képek az 1968-as  Községi Krónikából származnak. 1968-ban a krónikát Papp Gábor  és Szatmári Lajos jegyezte. 1968-ban új középülettel is gazdagodott községünk. Október 25-re készült el a termelőszövetkezet központi irodaháza. “Budapest felől jövet most már jobb kéz felől is kellemes látvány fogadja a faluba érkezőt. A termelőszövetkezet gazdasági épületei közül kiemelkedik az egyemeletes irodaház zöld ablakos, egyenesvonalú épülete. A központi fűtéssel, vízvezetékkel ellátott épületben 16 parkettás helyiség szolgálja a szépen fejlődő szocialista gazdaság vezetését.  (…) Egy millió 100 ezer forintot tudtak rááldozni (…)” A téeszt 1968-ban Vörös Hajnal Tsz-nek hívták. Az 1960-as években  a lakosság növekedése már elindult, 1949-ben 1904 fő lakta Nagykovácsit, 1960-ra a lélekszám 2412-re emelkedett. Ekkor a mezőgazdaságból élők aránya 16% volt már csak, szemben az 1949-es hatvan százalékos aránnyal.

A közeli Budapest munkaerő felvevő-képessége, a  jobb kereseti lehetőségek ingázásra csábították már az akkori  nagykovácsiakat is.

A téesznek a fotók tanulsága szerint is több melléküzemága volt. Sertéshízlalda, savanyítás, faipari üzemegység (ládagyár, cipősarok készítés), kőőrlő-kődaráló tevékenység, mozaiklap készítés,  mészégetés is folyt a hagyományos mezőgazdasági tevékenység mellett.

Forrás:

Papp Gábor – Szatmári Lajos: Községi Krónika Nagykovácsi, 1968.

B. Szatmári Lajos: Nagykovácsi rövid története. Nagykovácsi, 1991.

Cikk megosztása

Nincs hozzászólás »

Trencsényi Klári néni 80 éves születésnapján

 

4 x 20, az bizony 80

Nagy Attila egykori óvódás, szülő, tisztelő látogatása

Varga Jenőné Haller Ibolya saját verses kötetét hozta ajándékba

Erdész Erika köszönti Klári nénit

Klári néni, elég ennyit mondani Nagykovácsiban  és legtöbbünk Trencsényi Klári nénire, hivatalosan Trencsényi Lászlónéra gondol. Klári Óvónéni idén hatvan esztendeje érkezett a faluba. Nyugdíjazásáig óvodások nemzedékeit nevelte fel. A legidősebb óvódásai javában nagymamák, nagypapák már. Családi körben, lánya szervezésében meglepetés vendégségben ülte meg a nagy napot. A vendégek egykori óvodások, kollégák, barátok, ismerősök, szomszédok, tisztelői voltak.

Klári néni, lánykori nevén Csikós Klára 1938. május 13-án született Túrkevén.

Nem csak azért tartozik pályafutása Nagykovácsi óvoda történetének jelentős fejezeteihez, mert hosszú évekig az óvoda vezetőhelyettese, majd vezetője lett, hanem amiatt,  hogy tevékenységét példás gyerek központúság,  szeretet és áradó jókedv, víg kedély jellemezte.

Legalább ötszáz óvodása volt aktív éveiben, de azok is egy kicsit az óvodásai lettek, akik a gyereküket adták szárnyai alá. Kicsit a kollégái is azzá válhattak.

Amikor a meglepetés zsúr szervezéséről, lánya Mariann hírt adott a Pékdomb közösségi oldalon áradni kezdett a gratulációk sora. A hónap legolvasottabb, keresettebb bejegyzése lett.  Több, mint ezernégyszázan látták a két bejegyzést.

Néhány kiemelés a jókívánságokból:

“Drága Klári óvónéni, mindig az ajtóban várta a gyerekeket. Szülőkhöz és gyerkőcökhöz mindig volt egy két jó szava ! A jó Isten adjon erőt és nagyon jó egészséget, kívánom csak annyi szeretetet kapjon még jó sokáig amennyit Ő adott nekünk!”

“Drága aranyos Klári néni…Szandikám óvónénije volt, imádta a gyerekeket, és ők is Klári nénit…mindig mosolygós, jókedvű volt. A jó Isten éltesse Klári nénit erőben, egészségben…még nagyon sokáig.”

” Soha nem lehet elfelejteni azt a kedvességet és azt a jókedvet, amit árasztott maga köré. Azt a mosolyt, meg sorolhatnám. Kívánok egészségben nagyon sok boldogságot és sok sok szép évet. Szeretettel. ÖCSI “

“Drága Klári néni, az Isten éltesse még nagyon sokáig erőben, egészségben! 50 éve annak, hogy az Ön keze alatt nevelkedtem…”

“Klári néni csókolom a kezeit, a jó Isten óvja minden lépését. Megérdemli, mert ami szeretet kaptunk tőled attól váltunk jó emberré. Hálatelt szívvel és boldogan emlékszem minden kedves gesztusára mosolyára.  Szerencsések voltunk, hogy együtt lehettünk veled. “

“Drága Klárikám !!! Nagyon sok szeretettel köszöntelek születésnapodon!! Köszönöm, hogy hívtál, dolgozzak veletek, köszönöm azokat az éveket, amelyeket Veled tölthettem !! Személyedből fakadóan nagyon sok szép emlékem kötődik az óvodához. Ahogyan fogadtad a gyermekeket és szülőket, és ahogy az óvoda közösséget vezetted, vidáman dolgozó, jó közösséget, kollektívát alkotva. Ez a szellem kihatott a gyermek közösségre is. Szerették az óvodánkat a szülők is. Jó volt Veled dolgozni !!! Kívánok még sok örömöt boldogságot családod körében. Kívánok jó egészséget !!!”

“Drága Klári néni! Végtelenül sok boldogságot és egészséget kívánunk. Sosem felejtem el hogy mikor nagycsoportos voltam és eltörtem a csuklóm az oviba, azonnal beültetett a trabiba(?) és vitt is a kórházba. Utólag is Köszönöm!!”

“Ő mindenki Klári nénije.”

Bizony, a legendás trabi rótta nagykovácsi utcáit és Klári néni nem tudni, hogy vezetett, mert egész úton integetnie kellett,  amerre ment, mindenki megemelte a kalapját.  Ahogy tették ezt május 13-án virtuális és valódi látogatói egyaránt.

Isten éltessen Klári néni, jó egészségben!

Cikk megosztása

Nincs hozzászólás »

A kőkereszt felirata az új márványtáblán 2018. május 6.

„1946. május 2-án, ezen a napon, talán már ezekben az órákban, kezdődött meg a kitelepítésre ítélt egykori nagykovácsi magyar-németek kiűzése a 246 év alatt épített falujukból. Kiforgatták őket a házukból, ingatlan és ingó vagyonukból. Személyenként csak 70 kg csomagot vihettek magukkal az útra. A lovaskocsikra pakolásuk után az útjuk a solymári vasútállomásra vezetett, erős rendőri kísérettel. A csomagjaikat az indulás előtt, alatt, de a vasútállomáson is megvámolták. Nem számított, hogy a kisgyermek lábáról húzták le a cipőt. Útjuk az ismeretlen, háborút vesztett Németországba vezetett. A kijutásuk hetekbe került, a legminimálisabb higiénés, élelmiszer/ital utánpótlási lehetőségek nélkül. A mai napi első nagykovácsi transzport a Pilisborosjenőről kiűzöttek vagonjaival közös szerelvényben hagyta el az országot. A nagykovácsiak zömét 3-án és 4-én vagonírozták be, és szállították ki Németországba.” Az idézetet Pajer Árpád Nagykovácsi Pékdomb facebook csoportbeli megosztásából emeltük ki.

Házat, hazát, bevetett földeket, állatokat hátrahagyva elindultak a szomorú transzportok az egykori nagykovácsi németekkel, egy akkor, nekik már ismeretlen föld felé.

2018. május 6-án  a Német Nemzetiségi Önkormányzat és Közösség  hívta emlékezésre a falu lakosságát.

Az ünnepi percek a falu nyugati részén lévő kőkeresztnél vették kezdetüket. Megérkeztek az egyházi zászlók, Kemenes Gábor plébános úr, a Budakeszi Vegyes-kórus viseletben,  az ünneplő közönség már a felújított kőkereszt tövében várta az ünnepség kezdetét. A verőfényes, meleg nyári napon egy útszéli kereszt adott helyszínt a megemlékezés kezdetének. Dr. Klein Ferenc, a Német Nemzetiségi Önkormányzat elnöke visszaemlékező szavaiban kiemelte, hogy nem szokványos ma már útszéli kereszteket állítani, azokat jelentősük szerint ismerni, vagy tisztelni. Ezt a keresztet most a Német Nemzetiségi Önkormányzat  Nagykovácsi Nagyközség Önkormányzata támogatásával felújította, fejet hajtva az ősök teremtő munkája előtt, akik a keresztet állították.

A kőkeresztet, akkori neve szerint, a Perbáli úti keresztet Mayer Péter és neje, szül. Pettner Mária állíttatták 1899. május 22-én.

Felirata szerint:
“Dein Kreuz, o Jesus, schütze mich
von allen Bösen gnädiglich.
In deine Wunden schließ mich ein,
dann beleib ich sicher keusch und rein;
es soll mir die längst erwünschte Bitte beschieden sein.”

Magyarul:
” Oh, kegyes Jézus, védjen meg
Kereszted a bűntől éngemet.
Szent Sebed rejtsen magába,
hogy tiszta maradjak a világba’,
hogyha még kérésem meghallgatásra találna. “olvashatjuk Greszl Ferenc Emlékeink című Honismereti olvasókönyvéből.

A kereszt állítói ezzel az idézettel akarták megállítani, elgondolkodtatni az úton levőket, erre igyekvőket.

Idén a kőkeresztet, eredeti helyétől kicsit beljebb, az ároktól távolabb helyezve letisztították, a bevésett régi betűket megerősítették, a lábazatához egy márványlapon a jól olvasható felirat is felerősítésre került. A környezetét rendbe tették, virágokkal díszítették.

A kőkereszt 119 éve áll rendületlenül a nyugati faluvégen, a mai elnevezés szerint a Telki út és a Kossuth utca sarkán. Kedvelt találkozóhely ez a turistáknak, biciklizőknek, a fiataloknak. A faluban „Kőkeresztként” köznyelvben ezt a keresztet értjük, ez a legismertebb ilyen néven említett tájékozódási, másoknak szakrális pont.

Kiszelné Mohos Katalin polgármester asszony ünnepi megemlékezésében Magyar Ari Tavasz volt című versével érzékeltette a 72 évvel ezelőtti május tragikus emlékét. Az ünnepi beszéd és a vers is érzékeltette azt az ellentmondást, amit a májusi természet szépsége, békéje és a tragikus napok történései mutattak.  A Budakeszi Hagyományőrző Vegyes-kórus szereplése tette emlékezetessé a kereszt felújításának és megszentelésének alkalmát.

A Kőkereszttől az ünneplők a zászlók vezetésével a Budakeszi Hagyományőrző Vegyeskórus és a Nagykovácsi Német Nemzetiségi Közösség viseletbe, Trachtba öltözött tagjai vezetésével vonultak fel a templomhoz.

A templom előtt került sor a Nagykovácsi 1048.  Greszl Ferenc cserkészcsapat csapatzászló ja megáldására. A cserkészcsapat és parancsnoka: Springer Bence, cserkész segédtiszt a helyi sváb hagyományok tisztelete és Greszl Ferenc plébános munkássága elismeréséül  választotta, és vette fel e nevet.  A zászló egyik oldalára a csapat neve, száma, a cserkészliliom és NAGYKOVÁCSI neve került fel. A selyem zászló másik oldalára a Teleki Páltól származó  ” Becsületünk előbbre való jólétünknél” idézet; a címer és a 2017-es, az alakulás évének jelzete lett hímezve.

A 180 ezer forintba kerülő hímzett selyemzászló költségeit az eddigi gyűjtést jelentősen kiegészítve, meghatározó részben a Német Nemzetiségi Önkormányzat állta.

Az ünnepi emlékmisén Kemenes Gábor plébános úr szentbeszédében hangsúlyozta, hogy elengedhetetlenül fontos a múlt ismerete, a gyökerek ápolása, erősítése, de legalább ilyen fontos előretekinteni, a jövőt tervezve. Ennek záloga lehet az új csapatzászló alá gyülekező cserkész fiatalok tevékenysége, vállalásai.

A koszorúzásra, hagyományosan a Kolozsvár téren került sor, a Kitelepítési Engesztelő Emlékműnél.

A megemlékezést a szentmisén és a koszorúzásnál is segítette a Budakeszi Hagyományőrző Vegyes-kórus.

Cikk megosztása

Nincs hozzászólás »

Nagykovácsi esküvő kamara-kiállítás

 

A kiállítás plakátja

 

Kurátori üdvözlet

Az elmúlt évben kezdett helytörténeti, feltáró interjúk során Nagykovácsi háború utáni éveinek életmódját, hétköznapi és ünnepi kultúráját, szokásrendszerét kívánjuk feltárni.

A háború utáni években a nagytörténelem jelentős válaszvonalat húzott a háború előtti és a háború utáni élet közé. A tulajdon-szerkezet teljes lebontása, a politikai-gazdasági elit teljes cseréje, a modernizáció, a városi kultúra, a tömegtermelés a teljes fogyasztás szerkezetet átalakította az egész országban, falvakban, városokban egyaránt. A szekularizáció világ jelensége a vallási élet, az egyházak hatásának visszaszorulását jellemezte, ez a keleti blokkban erős politikai-ideológiai nyomással erősítve ment végbe.

Minden átalakult. A gazdálkodás, a földművelés, az állattartás téeszekben folytatódik, a fiatal termelőerő özönlött a városok, nagyobb települések irányába. A mindennapi életnek és az ünnepi életnek is teljesen más díszletei lettek. Munkásszállók, albérletek, téeszirodák, gyárcsarnokok, kultúrházak, ingázás-költözések, gyári konfekció, közétkeztetés, napközi otthonok, kollégiumok, házasságkötő terem, tanácsháza megannyi új kulisszája a modern, háború utáni életnek.

Minden megváltozott Magyarország társadalomtörténetében a háború utáni években.

Különösen igaz ez, egy olyan Buda környéki, egykori sváb településre, ahonnan a lakosságot a háború utáni években szinte egy szálig kitelepítették, majd a telepesek a nagybirtokrendszer megszüntetéséről és a földmíves nép földhöz juttatásáról szóló rendeletek értelmében, majd a felvidéki lakosságcsere révén újra népesítették a falut.

Budapest közelsége, a városi munkahelyek vonzása, a folyamatos kiköltözések, a falu szerkezetének hetvenes évekbeli zártkertek által létrejött változása, és számtalan egyéb, egyéni élethelyzet újabb és újabb találkozási pontokat, lehetőségeket hoztak létre a privát életben is.

Visszatérve az interjúkra, amelyekkel a háború utáni Nagykovácsi társadalomtörténetét kívánjuk felvázolni, rendre kötött és visszatérő kérdés volt a fiatalság párkeresése, a házasodási szokások, a „vegyesházasságok”, az eltérő földrajzi, táji, gazdálkodási kultúrájú, szokásrendszerű családokból származó fiatalok udvarlási, házasodási gyakorlatát vizsgálva, rendre ugyanoda jutottunk. A fiatalokat bizonyára érdekelte, de döntéseiben kevéssé befolyásolta a szülői házak, a felnevelő családok különbözősége. „A szépért átnézett az ember a másik oldalra, és volt úgy is, hogy át is ment.” Anélkül, hogy idealizálni kívánnánk a képet, szeretnénk szép fiatal párok, rokonaik, hozzátartozóik ünnepi napjaiban gyönyörködni.

A legrégebbi, nagykovácsi sváb lakodalomról készült fotó 1910-ból származik. Felirata szerint: „Hoch Zeit! Des Andreas Wéber & Terezia Czemmel, Josef Wéber & Anna Wéber 1911. 2.1.” Természetesen a Wéber család esküvőjén készült. Eltűnődve azonban az eredeti felirat szó szerinti fordításán, az esküvő valóban az emberi élet „magas idejéhez” tartozó, kiemelt ünnepet jelent, amikor megtörik az idő linearitása, más időszámítás kezdődik, nem csak az ünnepi idő kiemelt pillanataira gondolva, az időt megállító és tagoló átmeneti rítusra, hanem az új család más és közös időszámítására, egy új dimenzió lehetőségének kezdő idejére.

Kísérjük most el a kamara-kiállítás egykori ifjúpárjait ünnepi, emelkedett pillanataikban, képzeletben álljunk be a lakodalmas menetbe, legyünk részesei a Nagykovácsi esküvőnek!

Furulyás Katalin, Nagykovácsi Öregiskola Közösségi Ház és Könyvtár, 2018 májusa

 

A kiállítást megnyitotta Nádas Anna, a Budakeszi Tájház igazgatója, múzeumpedagógus

A megnyitó beszéd:

Nagyon köszönöm Katinak a meghívást. Elgondolkodtam azon, ha hirtelen visszapergetnénk a naptár lapjait száz évvel ezelőttre, ez egy helytörténeti kiállítás alkalmával helyénvaló lehet, hol találkozhatott volna egy nagykovácsi és egy budakeszi asszony? Gyalog vagy villamoson a fővárosba munkába menet, esetleg a Fény utcai piacon hecsedlilekvárt és tejfölt árusítva? Vagy talán egy esküvő alkalmával rokonként, komaként, barátnőkként? Egy biztos, mindkettőjükön a kiállításon látható, gyönyörű sötétkék viselethez hasonló ruha volt. Nem a ruha teszi az embert, mondja az unalomig használt mondás, a menyasszonyt viszont ruhája emeli ki az esküvői menetből a násznépből. Legyen háború, szegénység, béke és jólét -jóesetben- a menyasszony egyszeri tündöklése minden fiatal lány álma, vágya. Amig a tradíciók szigorúan meghatározták egy kistelepülés életét, a menyasszonyi öltözék is ezek része volt. A Buda környéki sváb településeken a színes ünneplő ruha elengedhetetlen részei: az 5-6 m selyemből, bársonyból, vagy szaténből készült húzott vagy rakott szoknya; legalább három keményített fehér alsószoknya és a csipkével díszített felsőrész, amit Budakeszin jankerlnek hívnak. Az esküvőkön kiegészítőként viaszvirág pártát és fehér selyem vagy csipkekötényt viseltek. Fehér menyasszonyi ruhában csak a Mária Kongregáció tagjai állhattak oltár elé. Kitartó szorgalmukkal, erkölcsös viselkedésükkel érdemelték ki a tagságot, ezért a templomi ünnepek során már lánykorukban is viselt Márialány ruhában mehettek férjhez. Hagyomány volt eltenni a menyasszonyi kellékeket és megőrizni a következő generáció számára, anyáról leányra, majd unokára szálltak a szépséges viaszvirágokból összeállított párták, koszorúk, amig a tradíció ereje tartott. Változnak a szokások, változik a hagyomány, változik a divat, de a fehér, vagy világos tónusú ruha, a viaszvirágot felváltó művirág koszorú, a fátyol sok-sok éven át végig kísérte a nagykovácsi esküvőket. Innen az Öregiskolától csak egy pár lépés a templom, így a fényképeken látható esküvői menetek egyike-másika, bizton elhaladt ez előtt az épület előtt. Boldog menyasszonyok, büszke vőlegények, elégedett szülök, vidám nászmenetek tanúi lehetnek ezek a falak. Az esküvő ünnep, kiemelkedik a kemény munkával terhelt hétköznapokból. Az ifjú párnak a reményteljes kezdetet, a szülőknek, nagyszülőknek a gyermekük útra bocsátását, a vendégeknek jó mulatságot jelent, ami később emlékké csendesedik. Ezeket a csendes emlékeket hordozzák az esküvői képek, a képek melyek a családi ágy fölé akasztva a feszület és szentképek társaságában a menyegzői áldást, a hűséget hirdetik. Mit nyújthatnak a múlt emlékképei nekünk 2018-ban? A titkokat, a kisebb-nagyobb csodákat, melyeket megismerhetünk családunk, barátaink, településünk mindennapos és ünnepi perceiről, beleépíthetjük saját életünkbe, gazdagíthatjuk vele környezetünket, lelassíthatjuk rohanó világunkat. Átalakíthatjuk, a mai, modernnek nevezett életünkhöz igazíthatjuk a távolabbi és a közelmúltból előhívott tradíciókat, új hagyományokat alkothatunk, ezeket kincsekként őrizhetjük és adhatjuk tovább mint őseink a virágkoszorúkat, anyáról, lányra, unokára…

Cikk megosztása

Nincs hozzászólás »

Lanczner Ferdinánd super8-as filmjének digitalizált változatát vágta, hangosította a Nagykovácsi tv, Koszec Gyula közreműködésével.

 

A film itt érhető el.

Cikk megosztása

Nincs hozzászólás »

Az Országgyűlés április 12-ét, a magyar lakosság Felvidékről való kitelepítésének kezdőnapját 2012. december 3-án ellenszavazat nélkül országgyűlési emléknappá nyilvánította.

A kitelepített magyarokat szállító első szerelvény 1947. április 12-én, az utolsó 1949. június 5-én indult, e két időpont között szinte naponta vitték a kijelölt családokat ingóságaikkal együtt Magyarországra. A Szovjetunió teljes támogatását élvező Csehszlovákia a párizsi békekonferencián még azt is el akarta érni, hogy a reszlovakizáció és a lakosságcsere után megmaradt mintegy 200 ezer magyart is egyoldalúan áttelepíthesse, de ezt az amerikaiak megvétózták. Egy ideig több ezer magyart tartottak szlovákiai munkatáborokban, az érintett magyarok számát a cseh történészek 30-40 ezerre, a szudétanémet szövetségek negyedmillióra becsülik.

Az 1948. februári kommunista hatalomátvétel után enyhülés következett. Az 1948. október 25-ei törvény hűségeskü letétele után visszaadta a magyar nemzetiségűek állampolgárságát, a kényszer szülte reszlovakizációs nyilatkozatokat azonban csak 1954-ben érvénytelenítették. A két ország 1949. július 25-ei megállapodása értelmében az áttelepített magyarok vagyona fejében Csehszlovákia elengedte a Magyarország által fizetendő 30 millió dollárnyi háborús jóvátétel hátralévő részét. Ugyanakkor a Beneš-dekrétumok hatályon kívül helyezését, az elkobzott vagyonok visszaadását a kommunizmus összeomlása után sem Csehszlovákia, sem az 1993 óta önálló cseh és szlovák állam nem tűzte napirendre. A magyar Országgyűlés 2012. december 3-ai határozatában rögzítette, hogy szükségesnek tartja méltóképpen megemlékezni a Beneš-dekrétumok következtében a Csehszlovák Köztársaságból kizárt, Magyarországra telepített magyarokról, valamint azt is, hogy támogatja a kitelepítéssel kapcsolatos megemlékezések szervezését, oktatási anyagok készítését. Az Országgyűlés emellett kifejezte nagyrabecsülését mindazoknak, akiket az adott időszakban csehországi kényszermunkára deportáltak, és ebben a szenvedésekkel teli helyzetben is igyekeztek megőrizni magyarságukat.

„… Apánk ismerőse birtokán dohánykertészek lettünk. Innen 1946-ban kerültünk Nagykovácsiba. Itt egy üres házat és 11 kat. hold földet kaptunk. Apánk a kitelepítés okozta fájdalom miatt már 1947-ben elhalálozott. Nővérem 1948-ban engedélyt kapott a Szlovákiában maradt ingóságaink áthozatalára, de ekkor már csak néhány maradék bútorkerült a három családnak adott vasúti kocsikba. A hat tagú családból már csak lányommal együtt ketten maradtunk életben…” Részlet a  Kardosné Jobbágy Elvirával (1921, Verebély-Mellek) készített interjúból

Forrás: B. Szatmári Lajos – Pájer Árpád: A Felvidékről az Ördögárokig. Nagykovácsi Honismereti Könyvek. Nagykovácsi, 1998.

https://mult-kor.hu/magyarok-szazezreit-tartottak-szlovakiai-munkataborokban-a-haboru-utan-20160412

Cikk megosztása

Nincs hozzászólás »

1946. február 27-én írták alá Budapesten a csehszlovák-magyar lakosságcsere-egyezményt, melynek értelmében a két ország áttelepítés révén kívánta rendezni a második világháború után ismételten felmerülő kisebbségi kérdést.

„Bár az 1938. évi első bécsi döntést az angolszász hatalmak is elfogadták, és az 1944-ig fennálló határokat nagyjából az etnikai viszonyoknak megfelelően húzták meg, a háború végén ismét sötét fellegek gyülekeztek a felvidéki magyarság feje felett. Tekintve, hogy Magyarország de facto a vesztesek oldalán fejezte be a háborút, Csehszlovákiát pedig a szövetségesek a hitleri Németország áldozatának tekintették, északi szomszédunk összehasonlíthatatlanul jobb tárgyalási pozícióban volt, a kassai kormányprogram, majd a Benes által kihirdetett jogfosztó dekrétumok pedig egyértelműen jelezték, hogy azt maradéktalanul ki is fogja használni. (…) Benes természetesen hallani sem akart az 1937-es határok revíziójáról, hanem deportálás útján akart megszabadulni a nemzeti kisebbségektől, ám az 1945 nyarán tartott potsdami konferencia ezt csak a németek esetében engedélyezte. A csehszlovák elnök 200 000 háborús bűnösnek nyilvánított felvidéki magyart akart eltávolítani országából, az ott maradók nagy részét pedig „reszlovakizálta”, tehát megpróbálta „visszaolvasztani” a maga nemzetébe (természetesen olyan emberekkel történt mindez, akiknek az ősei sosem voltam szlovákok). Mindamellett pedig ott voltak a Benes-dekrétumok, melyek lehetetlen helyzetbe hozták a maradék magyarságot. Ezekkel a csehszlovák kormánynak kettős szándéka volt, hiszen amellett, hogy javította az asszimiláció esélyeit, a kollektív jogfosztás Budapesttel szemben is kiváló zsarolási alapot nyújtott.

Ennek az előnynek tudható be, hogy 1945 decemberében, majd 1946 februárjában Gyöngyösi János tárgyalóasztalhoz ült Vladimir Clementis külügyi államtitkárral, február 27-én, Budapesten pedig megkötötte vele a hírhedt lakosságcsere-egyezményt. A szerződés az áttelepülést paritásos alapon kívánta megvalósítani, vagyis a tervezet szerint annyi magyart költöztettek volna ki Csehszlovákiából, ahány magyarországi szlovák kinyilvánította távozási szándékát. Paradox módon Gyöngyösiék részéről ez az egyezmény az időnyerést szolgálta, hiszen február 27-e után kissé enyhült a felvidéki magyarok helyzete – ritkultak a vagyonelkobzások és az elbocsátások –, a lakosságcsere-program megindulásának időpontja pedig sokáig homályba burkolózott.

Gyöngyösi és Clementis 1946 őszére tervezték az áttelepítés megkezdését, miután azonban a csehszlovák fél egyoldalúan kijelentette, hogy a Magyarországra indulók mégsem vihetik magukkal ingóságaikat, a folyamat több hónapra megakadt. Prága ekkor ismét zsarolással próbálta megtörni a magyar kormányt, nevezetesen azzal, hogy az elnéptelenedett Szudéta-vidékre – a már kitelepített németek helyére – több tízezer magyart deportált, akiket a cseh telepesek cselédként, kényszermunkában dolgoztattak. Clementis és a csehszlovák külügy aztán idővel mégis hajlandó volt engedni az ingóságok kérdésében, így 1947 áprilisában megindulhattak az első transzportok.”

Itt kapcsolódik a nagytörténelem és Nagykovácsi története. 1946 májusában a kitelepített, szülőföldjükről elűzött svábok elhagyták a falut, az országot. 1947-ben, áprilisban kelt az az értesítés Pozsonyban, tárgya szerint. az áttelepítendő magyarok érdekvédelmére Csehszlovákiában, amely a magyar-csehszlovák lakosságcsere időpontját az egyik andódi család számára 1947. május hó 17-re teszi. Aztán az „intézkedés” késlekedett, mert a család május 29-én érkezett Andódról a pályaudvarra, Udvardra. Itt kezdődött el a vagonírozás. A visszaemlékezések szerint a nagypolitikai tárgyalások következtében az ingóságok, így a haszonállatok is bekerülhettek a vagonba. Az egyik visszaemlékező személy családi emlékei szerint: „Édesapánk a vonatindulás előtt átment egy másik vagonba – ott voltak elhelyezve az állatok -, ott is maradt az út folyamán. Úgy hiszem, nem akarta, hogy lássuk őt sírni az induláskor. Leírhatatlan keserű élmény volt a szerelvény elindulása! Még negyven év elteltével is érzem azt a szívszorítást, amit akkor éreztem. (…)”

Nagykovácsiba 1947-ben 52 család, 187 személy érkezett a Felvidékről. a legtöbben Andódról (25 család, 94 személy), Szódóról (8 család, 26 személy), Bajtáról (4 család, 15 személy), Érsekújváról (3 család, 8 személy).

A korabeli lapok arról is hírt adtak, hogy a Magyarországon élő szlovák családok áttelepítése is megkezdődött 1946-ban. Így a Makói Népújság 1946. szeptember 19-i száma arról ad hírt, hogy megkezdődött a csehszlovák-magyar lakosságcsere-egyezmény végrehajtása Az első önkéntesekből álló szállítmány főként bányászokból állt., így Nagykovácsi is említésre kerül. Az első Magyarországról induló szállítmányban összesen 137 családot tart nyilván az újságcikk. „Az áttelepülés első részlete a legkorrektebb keretek között folyt le.” Helyi feljegyzés az ez irányú lakosságmozgásról nem ismert.

Az ötvenedik évfordulón jelent meg Rados Virág Új otthont az elveszített helyett című cikke a Pest Megyei Krónika 1997. évi október 31-i számában Kucsera Katalin személyes emlékeivel.

Forrás:

Tarján M. Tamás: 1946. február 27. A csehszlovák-magyar lakosságcsere-egyezmény aláírása http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/1946_februar_27_a_csehszlovak_magyar_lakossagcsere_egyezmeny_alairasa

B. Szatmári Lajos – Pájer Árpád: A Felvidékről az Ördögárokig. Nagykovácsi Honismereti Könyvek., Nagykovácsi, 1988.

Makói Népújság 1946. szeptember 19.

Népszabadság. Pest Megyei Krónika 1997. október 31.

Cikk megosztása

Nincs hozzászólás »

Cikk megosztása

Nincs hozzászólás »

Cikk megosztása

Nincs hozzászólás »

Nagy Kovácsi nagyközség Pest-Pilis-Solt- Kis-Kun megyében 1885.

A térképet szerkesztette Antalffy Andor. A térképet felvette: Sypniewski Vincze mérnök.

Cikk megosztása

Nincs hozzászólás »

A képek (képeslap és fotómásolatok) a Nagykovácsi Öregiskola Közösségi Ház és Könyvtár helyismereti dokumentumtárából kerültek kiválogatásra.

Cikk megosztása

Nincs hozzászólás »

2018 januárjában egy „új”, eredeti Fejér György kötettel lett gazdagabb az Öregiskola könyvtára. Az Ájtatos imádságok keresztény katholikusoknak című kötet 1806-ban Budán jelent meg, a Királyi Universitas Typográphiájának költségével és betűivel. A kötet a debreceni Crystal Antikvárium karácsonyi árverésén bukkant fel, és Papp István jegyző úr adományaként került a kézikönyvtár állományába.

 

Fejér György „theológiai doktor, prépost-kanonok és az egyetemi könyvtár igazgatója, F. Mihály ácsmester és Keresztes Katalin fia”, írja a Magyar Írók élete és munkái című többkötetes mű, amelyet Szinnyei József írt, a Magyar Tudományos Akadémiai megbízásából. Szinnyei József, ahogy a veretes kötet címoldaláról megtudhatjuk, a Magyar Nemzeti Múzeum Hírlap-Könyvtár őre volt. A munka III. kötete tér ki Fejér György személyére, munkásságának bemutatására. A könyv 1849-ben Hornyánszky Viktor Könyvkereskedése kiadásában jelent meg. (Az Öregiskola Közösségi Ház és Könyvtár állományában az eredeti mű megtalálható a Kézikönyvtárban.)

Fejér György 1766. április 23-án Keszthelyen, Zala megyében született. Édesapja a Festetics grófok uradalmi ácsmestere volt, tíz testvére himlőben halt meg, a fertőzés ugyan megkapta, de György túlélte a végzetes kórt. 1775-ben szülei engedélye, tudta nélkül kezd iskolába járni, tízéves ekkor. Ebben az évben apja egy balesetben életét veszti, egy kivágott fatörzs végzetesen megsebzi. 1799-ben Pestre kerül György tizenhárom évesen. 1783-ban 17 éves volt, az egyetem bölcselet hallgatója lett, a történelem tárgy kötötte le minden figyelmét. 1785 után öt éven át teológiát tanul Pozsonyban. A latinon túl a német nyelvet is kötelezően tanulta. Az egyháztörténelem hallgatóinak ez időben sok írás volt feladatuk, nem ritka, hogy talicskában tolatták le a kézirataikat. Szabad napjaiban a tehetséges ifjú franciául tanult. 1790-ben szentelik fel pappá. A Festetics és az Ürményi családoknál is házitanítóskodott. 1796-tól káplán volt Székesfehérvárott három évig, és Kovácsiban 12 évig. Ekkor kapcsolódik tehát össze a tudós, paptanár élete Nagykovácsival. Harmincéves, szellemi alkotóképessége teljében, hatalmas tudásanyaggal felvértezve.

Nagykovácsiban töltött szolgálati ideje számtalan munkát állít össze. Bár szellemi kiteljesedését bizonyosan az Egyetemi Könyvtár igazgatójaként éri el, azonban már ezekben az években is figyelemreméltó szellemi hagyatékot hagyott maga után. Anyagilag is bőkezűen látta el a falut, 2500 forint kötelezvényt engedett át a templom javára, a paplak megújítására 600 forintot, a tűz által károsodott községnek szintén 600 forintot adományozott. Adósainak elengedte a tartozásaikat, közel ezer forint mértékben. Utódjának 39 évig fizetett járadékot, ezenkívül ezer pengő forintot hagyott kamatozni azoknak, akik elesettek, szegények. A kamatok évi összege az ezer pengő forint után évi 60 pengőt tett ki.

1851-ben halt meg Pesten. Munkásságáról így ír Az ember kiformáltatása című munkájában:” Az igazságot nyílt szemmel nyomozni és bátran védeni; a hamist czáfolni, a kétest eligazítani, a bizonyost kitüntetni, közérthetőleg szólani; nemzeti literaturánk egy hiányát pótolni: ez volt a czélom.”

A nagykovácsi szolgálat alatti időkben írt munkák közül emeljük ki néhány rövidített címét és a megjelenés évét: A keresztényi hazafiságról, 1796., Az alamizsnálkodásról, 1796., A keresztények czéljáról 1800., Minden ő benne bizóknak oltalmazója, hazánk első királya: Szent István 1800., Ájtatos imádságok a keresztény katholikusoknak lelki hasznokra, 1806., Az emberi méltóságról,1806., Áhitatos imádságok és énekek, 1896., Anthropológia 1807., Liliom-kert 1807., Lelki fegyverház, 1808.

Nagykovácsi több mint két évtizede működő szociális közalapítványa Fejér György nevét viseli. Az 1991-ben bejegyzett alapítvány, a névadó szellemiségének megfelelően, a válságba jutott emberek és családok segítésén dolgozik.

 

Cikk megosztása

Nincs hozzászólás »

Telt ház várta tegnap Dr. Mihályi Balázs Nagykovácsi Budapest ostroma és a kitörés során című előadását az Öregiskola Közösségi Ház és Könyvtár kistermében. Az előadó térképész, informatikus és történész, így a vetített képes, térképekkel gazdagon illusztrált előadás valódi élményt nyújtott. Greszl Ferenc feljegyzései és a Szomorú napok (szerk. Pájer Árpád) kötet által alaposan dokumentált időszak történéseihez is tudott új adatokat, információkat adni. Az előadásban bemutatásra került, a héten megjelent, az előadó által szerkesztett Várnegyed ostroma című tanulmánykötet is.

Az előadás összefoglalóját írásban is készülünk közreadni.

Az orosz katona bejegyzése

Előzetesen azonban álljon itt két dokumentum, amelyek az előadásra készülve került elő. Réthy Mária szíves ajánlásaként került be a dokumentumtárba, egyelőre a privát történelemkönyv első két oldala.

Scholcz Ernő a Tisza-család egyik jószágigazgatója volt, amikor a frontok mozgása miatt a Kastély melléképületét el kellett hagyni, az ostromot átvészelni a Keleti Károly utcába tértek, hátrahagyva a nagykovácsi lakást. Később a Kossuth utca 28. szám alá, majd Pilisre, végül hagyatékként újra Budapestre költözött a család minden ingósága. Köztük az Új Idők Lexikona is. A család az ostrom, a háború után évtizedekkel később vette észre, hogy a lexikon egyik kötetének üres oldalán egy bejegyzés van. “Itt voltak az orosz katonák” . Scholczék családi levéltárába, privát történelem könyvébe, természetesen bekerült ez az emlék, mostantól másolata szélesebb körben hozzáférhető.

Hogy a bejegyzés csak véletlenül került a Potter-Pozdor címszavak oldala után, mert itt volt üres oldal, vagy az egykori emlékhagyó szisztematikusan helyezte betűrendbe a “ruszkij szoldat” cirill írásának megfelelően a P betűhöz, talán már sosem derül ki.

“Itt voltak a szovjet katonák, “egész Európa meghódítói” Hitler szerint. 25.12.44.

De ők nem meghódítói, ők minden nép felszabadítói, akik még a fasizmus elnyomása alatt voltak.

De! Magyarok, emlékezzetek, hogy az orosz emberek jóhiszeműek, de ha csalódnak olyan kegyetlenek, mint senki más, és ha ti nem akarjátok Budapestet szépszerével odaadni, elvesszük erővel. 25. 12.44

Egy orosz katona”

A családfő a Budapesti ostromnapokról naplót is vezetett. Ezt is közreadjuk a Krónika bejegyzésében.

Cikk megosztása

Nincs hozzászólás »

Ismeretlen katona sírja.
1945-nyarán-a-budai-hegyekben-Fotó-Botos-Lajos-Ungváry-archívumából

Részletek a Szomorú napokból

1945. február 13. „… Már nem lőnek. A háború zaja sem zavarja a szentmisét, Buda felől is minden csendes. Ma még a Sztálin-orgonák is elnémultak, pedig majd mindennap bömböltek a mise alatt. (…) Egész délután repülőgépek zúgtak felettünk. Az agyagbánya mögül lőtték őket. A Nagyszénás, a Nagykopasz és a Kutyahegy fölött vörös ballonokat lehetett látni, mintha az égből jöttek volna. A repülők biztosan német gépek voltak, különben nem lőttek volna rájuk. (…)

1945. február 14. A Hamvazószerda, ha lehet még veszettebb volt. A falu történetében egykor majd „véres szerda”-ként emlegetik. Vérfürdő, borzalom és irtózat árasztotta el a községet. A háború ismét kimutatta a valódi, ördögi és iszonyatos arcát. (…) A németek feladták a Várat és kitörtek. Éjjel, meglehet még az egész Nagyszénás német kézen volt. Nekik dobták le az ejtőernyős élelmiszertartályokat. Az oroszok rengeteg foglyot ejtettek, de az erdőben még mindig sok a német. Néhányan akadály nélkül lejutottak a faluba. Biztosan azt hitték, hogy Kovácsi a németeké.

(…) Most végre átmehettem a templomba. Amikor kiléptem a plébániáról, elállt a lélegzetem, és hideg borzongás futott végig a hátamon. Az egész utcát holttestek borították. Mindenfelé német és magyar katonák feküdtek, holtan. (…)

1945. február 16. Ma elvégeztük a nagy temetkezést. (…) Keresztet nem állíthattunk, megtiltották. Ma százhúsz halottat temettünk el. A hegyen és az erdőben biztos vannak még többen is. Eltart még pár napig, amíg mindenkit megtalálunk és eltemetünk. Az oroszoknak is sok halottjuk van. (…)

Szomorú napok=Traurige Tage: Greszl Ferenc plébános, 1903-1987 születése 100. évfordulójának emlékére: Zur Erinnerung am hundertjährigen Geburstjubiläum von Franz Greszl. Budapest, Pájer Árpád (szerk.), 2003.

 

Cikk megosztása

Nincs hozzászólás »

Josef Kaltwasser festménye Nagykovácsiról, 1960-ban Wallersdorfban készült

Ez a festmény, illetve a festményről készült fotók többször szerepeltek a Pékdomb (facebook) oldalán is. Nagykovácsit, a nagykovácsi főteret ábrázolja ez természetes. A templom, a plébánia, a templomkerti fák, a régi képekről ismert gémeskút, a libák csapata, a templom környékének domborzati viszonyai mind támpontot jelenthetnek a beazonosításhoz, igen ez Nagykovácsi.  De ki lehet a festmény alkotója, hol és mikor készülhetett?

A helyismereti dokumentumtárba most elhelyezett kis nyitható képeslap belső felirata felfedi az alkotó személyét. Josef Kaltwasser festette a képet 1960-ban, Wallersdorfban szülőfalujáról, Nagykovácsiról.  A kép alkotója 1946-ban sok sorstársával együtt a kitelepítés áldozata lett. A festmény készítésének éve feltételezi, hogy az alkotó emlékeire hagyatkozott, emlékképei,  régi fotók alapján festette a képet. A hatvanas évek elején még nem utazhattak haza az Óhazába a kitelepítettek. Mandl Péter (egykor nagykovácsi, később kitelepített lakos) visszaemlékezése szerint húsz évig nem kapott a hazautazáshoz szükséges vízumot. Így bizonyos, hogy az emlékezet és a honvágy segítette, vezette az alkotót.

 A képeslap a Német Nemzetiségi Önkormányzat szervezésében készült el 2012-ben Vladár Csaba festőművész segítségével.

Cikk megosztása

Nincs hozzászólás »

Görgei Artúr, Barabás Miklós litográfiája (wikipédia)

Kétszáz éve, 1818. január 30-án született Görgei (Görgey) Artúr honvédtábornok, hadügyminiszter, az 1848-49-es szabadságharc fővezére, a magyar hadtörténelem kiemelkedő alakja.

Görgei felajánlotta szolgálatait az első felelős magyar kormánynak. Nevének írásmódjában a nemesi származásra utaló y-t i-re változtatta, és aztán élete végéig így használta. 1848 júniusában századosi rangban belépett a szerveződő honvédseregbe, részt vett az önkéntes mozgó nemzetőrség megszervezésében, döntő szerepe volt abban, hogy Jellacic tartalék hadosztálya Ozoránál letette a fegyvert.

A tavaszi hadjáratban a honvédsereg Görgei haditerve alapján, részenként verte szét az ellenséget, áprilisban győzelemről győzelemre haladva felszabadította a Duna-Tisza közét és a Felvidéket, a komáromi csata után az Észak-Dunántúlt. Görgei seregeivel Bécs helyett Budát vette ostrom alá, és május 21-én sikerült is visszafoglalnia.

Ezen a ponton kapcsolódik az 1848-49-es forradalom és szabadságharc és Görgei története Nagykovácsiéval. Weber Ferenc plébános 1847-től már az egyházi krónikát (Historia Domust) is magyarul vezette. Ő jegyzi fel, 1848. őszén a falu 83 önkéntes nemzetőrt (gyalogos honvédet) küldött Kossuth seregébe.

Az egyház krónikása azt is megörökítette, hogy „ 1849. május 4-én kezdték ostromolni Buda várát. A fő hadiszállás itt Kovácsiban vala, a fő tábornok s vezér Görgey Arthur volt. Ekkor lövetett itt az uradalmi szérűskertben agyon Tek. Miskei Imre, több megyének táblabírája, Pest megyében hajdan tevékeny főbíró a Pilis járásban, most Császári királyi biztos, mint ilyen újoncozott Ausztria részére. A várat 16 napi ostrom után rohanással vették be.”

B. Szatmári Lajos Nagykovácsi rövid története című munkájában a vezérkari főhadiszállás elhelyezését a (Wattaiak) Telekiek által megépített, ma is álló klasszicista kastélyba, mai nevén: Tisza-kastélyba valószínűsíti.

A szabadságharc bukását azonban nem lehetett megakadályozni, a déli fősereg Temesvárnál döntő vereséget szenvedett, egy csatára való lőszere sem maradt. A kilátástalan helyzetben 1849. augusztus 11-én Kossuth lemondott kormányzói tisztségéről, és Görgeit (akit később a szabadságharc árulójának kiáltott ki) diktátori teljhatalommal ruházta fel. Görgei más lehetőséget nem látva – tisztikarának döntése alapján – két nappal később Világosnál, a szőllősi mezőn letette a fegyvert az oroszok előtt. Amikor ellovagolt katonái előtt, akik utoljára megéljenezték, vasidegei felmondták a szolgálatot, sírva borult lova nyakára. A cár személyes közbenjárására elkerülte a halálbüntetést, de száműzetésre ítélték. 1867-ben, a kiegyezés után térhetett csak haza, különböző munkákat vállalt, majd altábornagyi nyugdíjából élt visszavonultan Visegrádon.

Források:

MTI

Szatmári Lajos: Nagykovácsi rövid története, Nagykovácsi, 1991.

Szabolcsi József: Adalékok Nagykovácsi történetéhez. Budapest, 1960.

Cikk megosztása

Nincs hozzászólás »

A Kálvária-kápolnát Csereney plébános építette Szűz Mária 7 fájdalma tiszteletére. Csereney (Cserényi, egyes források így említik a nevét) József a tudós Fejér Györgyöt követte hivatalában, 39 évig szolgálta a község híveit 1808 és 1847 között. Nagykovácsi templomán is jelentős átalakításokat végeztetett. Ő jelölte ki az új temetőt, a régi, betelt, templom körüli temető helyett 1830-ban, a mai temető helyén. 1831-ben, a kolerajárvány idején fogadalmat tett a község arra, hogy kálváriát épít. 1832-ben kezdik a stációk építését.

A Kálvária-hegy stációi kis kőkápolnák voltak, a bádogra festett képek ábrázolták a Keresztút egyes jeleneteit, ezek az oszlopkápolnák fülkéiben helyezkedtek el. Az első stációt Csereney plébános úr emeltette, a többit a község parasztnemzetségei. A stációk a Temető úttól indultak fel a Zsíros-hegy irányába fel a Kápolna felé. A Keresztutat 1833-ban, június 6-án, Szentháromság vasárnapján szenteltették fel.

Érdekesség, hogy 1817-ben, a kánoni vizitáció idején, az elkészült jelentés alapján, a Kálvária-hegyen már sírkápolna állt. Ez a kisebb kápolna, a Sírkápolna, a keresztek alatt a Keresztút XIV. stációja (Jézust eltemetik) stációja lett. A régi Sírkápolnát tehát befoglalták a keresztút stációi közé, mint ahogyan az új kápolna is egy stáció szerepét töltötte be. A kápolnát Weber plébános 1850-ben renováltatta. (A különféle források egységesen nem pontosítják, hogy a régi Sírkápolnáról van szó, vagy az 1933-ban felszentelt nagy kápolnáról, amely a XIII. stáció (Jézust leveszik a keresztről, az anyja ölébe helyezik) volt. (A Greszl Ferenc-féle forrás szerinti számozás alapján, a Greszl Ferenc munkájából és szóbeli visszaemlékezésekből dolgozó Réthy Mária a XII. XIII. stációt felcserélve nevesíti.)

A Sírkápolna helyét Greszl Ferenc egyik említésében a három kőkereszt alá és a XIV. stáció alá teszi (80. p.), másik helyen a XIV. stációval azonosítja (82. p.)

A XII. stáció (Jézus meghal a kereszten) szerepét a három kőkereszt alkotta., ezeket 1834-re fejezték be. (Az egyik felújított, de a helyén eredetileg megmaradt kőkeresztben bevésve láthatjuk is az évszámot.)

„A Kálvária-kápolnánál minden év Húsvét hétfőjén ünnepi nagymisét tartottak és innen indul el a búcsújáró menet az Úrnapja előtti hétfőn, valamint a keresztúti körmenet a Virágvasárnap előtti szombaton is. Húsvét vasárnap hajnalán, még napkelte előtt, ide vonultak fel a község asszonyai, hogy az Evangélium jámbor asszonyainak példáját kövessék. A szeptember végi Aratási Hálaadás körmenete is itt ért végett.” – írja Greszl Ferenc plébános visszaemlékezésében.

A II. világháborúban, 1944. december 25-én, az oroszok bejövetelekor a kápolna már belövéseket kapott, a nyugati fala rongálódott. 1945. február 12-én, a Kitöréskor, amikor Nagykovácsi két tűz közé került, telitalálatot kapott. (A forrásokból nem követhető egyértelműen, hogy melyik kápolna kapott belövéseket, illetve teletalálatot.

A Piétát, (a Fájdalmak Anyjának fából metszett szobrát) Trendl László mentette meg, aki lecipelte a Plébániatemplomba, és a szobor a Nepomuki-oltáron kapott helyett.

A háború után valameddig még állt mindhárom kereszt, a kápolna oromfala és a stációk. Állott még a kis Sírkápolna is, mely kör alakú, a stációknál kissé nagyobb építmény volt, kúpos tetővel, fülkéjében képpel.

A baloldali kereszt, az oromfal, a stációk és a sírkápolna pusztulása, pusztítása az 50-es 60-as években történt.

A hetvenes években kialakított zártkerti parcellázás érintette a Kálvária területét, a stációk egy része és maga a Kálvária-kápolna és a keresztek is magánterületen, egy zártkertben álltak. A kápolna elkerülte a végső pusztulást, bár az állaga évről-évre romlott, egyrészt a rongálások, másrészt az időjárás viszontagságai miatt. Ma, amikor a Kápolna és a három kereszt újra épségben áll, nehéz belegondolni abba, hogy akár hétvégi faház is épülhetett volna a helyén. 2001-ben az érintett ingatlant az Önkormányzat nehezen és egy belterületi ingatlanért cserébe visszaszerezte, így elkezdődhetett a felújítás, a rekonstrukció tervezése.

A felújítás tervei hosszas egyeztetés után készültek el. 2009 lett a megvalósítás éve. 2009. augusztus 15-én Nagyboldogasszony napján, a Nagykovácsiból kitelepített és a búcsúra hazalátogató egykori és a jelenlegi nagykovácsiak együtt ünnepeltek, az akkor már újra álló, de még tető nélküli kápolna falai között, a már teljesen megújult, kipótolt 3 kereszt tövében.

A két megfeketedett kereszt és a hiányzó kereszt pótlása is nagy küzdelemmel, áldozatokkal jöhetett létre. A hiányzó keresztet a Süttői Travertin Kft szállította. Paulin Pál építész tervezte a kereszt alapkövét, amelyet Méhes György készített el. A meglévő keresztek vas összefogóit Paulin vezetésével Tarnóczi Ferenc készítette és építette be. 1934-ben jobbára minden technikai segítség nélkül emelték fel a hatalmas kereszteket két kezükkel és igavonó állatok segítségével. 2009-ben a jóval nagyobb technikai háttér ellenére is nagy teljesítmény volt a kereszt felállítása. Az alapkövet Jäger István, Mátyus Attila, Mátyus Csaba és Brukátsch István törökbálinti kőfaragómester állította fel. A kereszt magassága 3,75 méter, szélessége 1,6 méter, súlya 1,6 tonna.

A kápolna épülete Földes László és Golda János Ybl-díjas építészek és munkatársaik tervei alapján készült el. Érdekessége a kápolna falába beépített magyar találmány, a fényáteresztő betonból készült kereszt.

A hiányzó, harmadik kereszt pótlására a Német Nemzetiségi Önkormányzat vállalkozott a nagyközségi Önkormányzat támogatásával. A Kálvária kápolna felújításának költségeit a helyi katolikus közösség és az Önkormányzat állta. Az összegyűjtött adományok, a pályázati pénzek csak az önkormányzat jelentős támogatásával fedezték a költségeket, amelyeket a sok-sok anyagban, eszközben, kétkezi munkával nyújtott segítség egészített ki.

A munka igazi közösségi akció volt, a segítőket, adományozókat az egykori újságcikk részletesen közli.

Források:

Greszl Ferenc: Emlékeink. Nagykovácsi honismereti olvasókönyve. Pájer Árpád, 2005.

Szatmári Lajos: Nagykovácsi rövid története. Nagykovácsi, 1991.

http://nagykovacsiplebania.hu/kalvaria

Biró István filmje a Kálvária és a keresztek felújításáról: https://www.youtube.com/watch?v=A6kEAhnH8g8

http://hg.hu/cikkek/varos/7352-ujjaepul-a-nagykovacsi-kalvaria-kapolna

http://www.hellonagykovacsi.hu/hu/cikkek/latnivalok/43

Bencsik Mónika: Egy kápolna újjászületése, Önkormányzati Böngésző 2009. szeptember

Klein Ferenc: „Kereszt útunk” Önkormányzati Böngésző 2009. szeptember

http://mapire.eu/hu/map/hungary1941

 

Cikk megosztása

Nincs hozzászólás »

A kitelepítési emlékmű a Kolozsvár téren

Az Országgyűlés 2013-ban nyilvánította január 19-ét a magyarországi németek elhurcolásának és elűzetésének emléknapjává, arra emlékezve, hogy 1946-ban ezen a napon hagyta el Magyarországot az elüldözött német nemzetiségűeket szállító első vonatszerelvény. Az Országgyűlés határozatában hangsúlyozta, hogy tisztelettel adózik mindazok emléke előtt, akiket a második világháború után a kollektív bűnösség igaztalan vádja és elve alapján üldöztek és hurcoltak el.

A győztes nagyhatalmak a második világháborút lezáró potsdami konferencia végén abban állapodtak meg, hogy a Lengyelországban, Csehországban és Magyarországon maradt német lakosságot vagy annak egy részét “szervezett és humánus módon” át kell telepíteni Németországba, arányosan osztva el őket valamennyi megszállási övezet között.

A magyar kormány májusi szóbeli jegyzékében 200-250 ezer németnek a szovjet megszállási övezetbe történő kitelepítéséhez kérte a Szovjetunió jóváhagyását. A SZEB-et vezető szovjet Vorosilov marsall augusztusban 400-450 ezer német kitelepítésének előkészítésére szólította fel a kormányt, amely november elejére 303 ezer nevet tartalmazó, részletes kimutatást készített. A SZEB 1945. november 30-án értesítette a magyar kormányt a németországi Szövetséges Ellenőrző Tanácsnak a magyarországi németek kitelepítésére vonatkozó előírásairól, amelyek félmillió ember kitelepítését tették lehetővé.

A kitelepítésről végül a kisgazdapárti Tildy Zoltán vezette kormány 1945. december 22-én határozott, a rendelet december 29-én jelent meg. Ez a hazai német kisebbség kollektív felelősségének elvén alapult, és kitelepítési oknak tekintette, ha valaki az 1941-es népszámlálás idején német nemzetiségűnek vagy német anyanyelvűnek vallotta magát. Kitelepítésre kötelezték azokat is, akik tagjai voltak a Magyarországon 1938 novemberében szerveződő német kisebbségi szervezetnek, a Volksbundnak, illetve “bármi módon támogatták a hitlerista szervezeteket”. (A Volksbundba sokan csak kényszerből léptek be, a szervezettség nagyrészt formális volt.) A rendelet végrehajtási utasítása 1946. január 15-én jelent meg, eszerint a kitelepítés alól mentesítettek aránya nem haladhatta meg az adott helység német lakosságának 10 százalékát, a mentesítésről egy bizottság dönthetett kénye-kedve szerint. A kitelepítettek állampolgársága megszűnt, vagyonuk az államra szállt.

A kitelepítés 1946. január 19-én kezdődött, az első vonat Budaörsről indult. Az első hullám a Budapest környéki falvak német lakóit érintette. Nagykovácsi német lakosságára májusban került sor. Solymár állomásáról indultak Németország felé. Solymárra szekerekkel szállították ki a kitelepítésre ítélteket. Thomas Pitz káplán visszaemlékezése: „A búcsú órája1946. május 3. mindannyiunk számára egyike a volt a végzettel teljes napoknak: a Szülőföld elvesztésének napja, a nap, ami mindőnket új élethelyzetbe sodort. (…) Ingóságainkat felraktuk a rendelkezésünkre bocsátott lovaskocsikra. (…) Hosszú kocsioszlop kígyózott hegynek fel a Solymár irányába vezető hágon. (…) Szülőföldünk darabkái egyre-másra tűntek el a szemünk elől és szemünket többnyire könny áztatta: először a ház, aztán az utca, a nép életének kedves színtere, majd a bokrokkal benőtt magaslatok falu felett, (…) sorban elmaradtak. (…) Az út a Zsíros-hegy gerincétől már Solymár felé lejtett. Utoljára nézhettünk vissza falunkra és szülőföldünkre és túloldalt, Solymáron már bizonytalanság várt. (…)„ Thomas Pitz káplán visszaemlékezése Greszl Ferenc: Nagykovácsi honismereti olvasókönyve. 2005. Pájer Árpád, 2006. (46. oldal)

Második ütemben a Dunántúl, a Duna-Tisza köze és a Tiszántúl következett. A többször is leálló kiszállítások 1948. június 15-én értek véget, addig mintegy 130-150 ezer embert az amerikai, 50 ezer embert a szovjet megszállási övezetbe vittek, a korábban elmenekültekkel együtt tehát 220-250 ezer lehetett a Németországba kerültek száma.

A németek kitelepítésének hivatalosan az 1949. október 11-én megjelent kormányrendelet vetett véget. A rendelet értelmében a Magyarországon maradt, a kitelepítés alól mentesített német nemzetiségű lakosságnak biztosították azt a jogot, hogy szabadon válasszák meg lakóhelyüket, eltörölték a munkavállalásukra vonatkozó korlátozásokat is.

A pártállami időszakban a magyarországi német kisebbség jobbára csak sajátos kultúráját őrizhette, az anyanyelvi oktatás, művelődés intézményes feltételei hiányoztak.

Az 1993-ban megszületett nemzetiségi törvény tette lehetővé a német kisebbségi önkormányzatok megalakulását is. 2007 novemberében Szili Katalin, az Országgyűlés akkori elnöke a magyarországi németek elüldözésére emlékező, a Parlamentben rendezett nemzetközi konferencián bocsánatot kért a németek kitelepítéséért.

Magyarország több településén rendszeresen megemlékeznek a német nemzetiségű magyar állampolgárok kitelepítéséről, az elmúlt években számos helyen avattak emlékművet az elhurcoltak tiszteletére. Az egyik legismertebb, az Országos német elűzetési emlékmű a budaörsi Ó-temetőben, Magyarország legnagyobb egybefüggő német nemzetiségi sírkertjében található.

Nagykovácsiban a megemlékezésre minden év májusában kerül sor. A Kolozsvár téren két szobor áll, egymással szemben, egy egységet alkotva. A Kitelepítési engesztelő emlékmű Stremeny Géza alkotása. A derékba tört, leroskadt koronájú hársfa a hazájából kitelepített magyar – német lakosság sorstragédiájának szimbóluma. A fa gyökeréből biztatóan új hajtás indul. A szobor párdarabja a felvidéki magyarok lakosságcseréjének, kényszerű áttelepítésének állít emléket.

Források:

http://nemzetirendezvenyek.kormany.hu

https://hu.wikipedia.org/wiki/A_magyarorsz%C3%A1gi_n%C3%A9metek_elhurcol%C3%A1s%C3%A1nak_eml%C3%A9knapja

https://joreggelt.blogstar.hu/2018/01/19/a-magyarorszagi-nemetek-elhurcolasanak-es-eluzetesenek-emleknapja/47394/?utm_source=blogstar.hu&utm_medium=webpush

Greszl Ferenc: Emlékeink. Nagykovácsi honismereti olvasókönyve. 2005. Pájer Árpád, 2006. (46. oldal)

 

Cikk megosztása

Nincs hozzászólás »

Az egykori kiállítás poszter részlete

Hűvösvölgy- Nagykovácsi Indulnak a turisták A fotó: kiemelés az újságkivágásból

Az Öregiskola Közösségi Ház és Könyvtár helyismereti dokumentumtárából emelünk ki egy érdekes újságkivágást.  Az eredeti újságcikk forrását, sajnos a dokumentum nem szerepelteti. Az újságcikk írója Kertész István. A cikkhez nagyon hasonló tartalommal jelent megy egy másik írás a szerzőtől a Pest Megyei Online Hírhatár oldalán 2016. november 26-án.  Az online cikk itt olvasható.

Az újságkivágás a cikk felnagyított másolt kivitele egy kartonpapíron rögzítve, feltételezhetően egy kiállítás egykori tablójának részlete. Ahogyan az újságcikk forrását sajnos nem őrzi meg a dokumentum, a cikk gyűjtőjét igen. a régi autóbuszról szóló cikket Milerán Lajos gyűjtötte és adta közre a kiállításra.

Az egykori Kertész István  újságcikk szövege:

A nagykovácsi autóbusz

1934-ben naponta csak kétszer fordult

Nagykovácsit már régen felfedezték a turisták, bár nagyon sokáig, mondjuk, úgy az 1950-es évek elejéig, nehezebb volt oda és a környező hegyekbe eljutni, mint a messzebb lévő Pilisbe.

            Ez nem volt véletlen, hiszen vasút arrafelé nem vezetett, a hűvösvölgyi villamos meghosszabbítása is csak terv maradt. (A nagykovácsi szénkészlet kitermeléséhez egy iparvágányt gazdaságilag indokoltnak tartottak, és erre „szervezték volna rá” a villamosjáratot.) ezért a kies fekvésű község, amelyet szorgalmas népek laktak, és az azt körülölelő csodálatos hegyvidék csak hosszas és fáradságos gyaloglás után volt elérhető.

            Meg is szenvedtek a húszas-harmincas évek turistái ezt a közlekedési nehézséget. A leggyakrabban a Hűvösvölgyből gyalog vágtak neki az útnak. Mire a legszebb részekre: a Zsíros-hegyre vagy a Nagyszénásra értek, igen elfáradtak. Mikor a szervezett turisták össze tudtak annyi pénzt gyűjteni, hogy menedékházat építsenek, már könnyebbé vált a helyzet. Szombat este felgyalogoltak (még nem volt szabad szombat), és aztán ott aludtak valamelyik házukban. Válogathattak, a község határában három-négy turistaház épült, alig néhány év alatt. A vasárnapot teljes egészében túrázással tölthették és így még messzebbre eljutottak, mint annak előtte.

            Azért egy szép túra így is másfél napossá vált, ami előszervezést is igényelt. Bár szekereket korábban is lehetett bérelni, az igencsak körülményes és egyben költséges mulatság volt. Végre a Budapesti Autóbusz-közlekedési Részvénytársaság (BART) megindította a Hűvösvölgy – Nagykovácsi járatát. (A BART magánvállalkozásként jött létre 1927 decemberében.) A nagykovácsi országút állapota azonban olyan rossz volt, hogy előbb némileg fel kellett javítani.

            1934-ben naponta még csak kétszer fordult a busz, és 80 fillér volt a menetdíj, ami egy 24 filléres villamos-átszállójegyhez képest kissé borsos árnak számított. Később hétköznap négy, vasárnap hat járat közlekedett, és ekkor már ez a vidék is jóval könnyebben felkereshetővé vált a turistáknak is. Ezt követően a háborús benzinkorlátozások éppen a vasárnapi közlekedés szüneteltetését eredményezték. De kinek volt kedve turistáskoskodni? Pedig 1940-ben már csak 60 fillért kértek a teljes útért.

            A BART elkezdte számozni a járatait, a kétszázas számtartományt kapta meg, és a nagykovácsi busz ekkor lett a 203-as jelzésű.

            A második világháború után a BART-ot államosították, és a MÁVAUT kapta meg üzemeltetésre – egyebek között – ezt az útvonalat is. Aztán a korábban itt-ott felbukkanó N betű lett a hivatalos vonaljelzés, amikor a Fővárosi Autóbusz üzem 1952-ben átvette a járatot. Ekkor még volt olyan, hogy az elfogadható reggeli menetsűrűség után délutánig alig indult busz, sőt kocsihiány miatt a MÁVAUT átmenetileg továbbra is besegített.

            Azután megkapta a ma is használatos 63-as jelzést a nagykovácsi busz, és lényegében ma is ott közlekedik, ahol őse.

 

Cikk megosztása

Nincs hozzászólás »

Kertváros a falu szélén

2012. január 24.

A Nagykovácsihoz tartozó Adyliget kertvárost 1950. január 1-jén Nagy-Budapesthez csatolták. Így lett a község legkeletibb csücske a második kerület legnyugatibb nyúlványa.

  A falu 1828-ban házasság révén került a Teleki és a Tisza család közös tulajdonába. Az egyemeletes klasszicista kastélyt a Telekiek építették, mely idővel a Tisza családra szállt. Nagykovácsi lakossága 1848 őszén 83 önkéntes nemzetőrt küldött Kossuth seregébe, 1849 májusában (Buda ostromakor) Görgey Artúr tábornok is eltöltött néhány napot a kastélyban. Gróf Tisza Lajos később bővítette és modernizálta az épületet, ekkor került a homlokzatra a család nemesi címere.

Viszonyuk azonban nem volt felhőtlen az egykori jobbágyokkal. 168 perirat bizonyítja, hogy a Tisza Lajosné, gróf Teleki Juliannával nyolc évig folytatott határrendezési perek eredményeként 1864-re 2389 katasztrális hold terület jutott a falusiak birtokába. Öt esztendő múlva Nagykovácsiban már több mint kétszáz ház emelkedett, a község lakossága pedig 1386 főre nőtt.  Ez a szám a századfordulóra majdnem megduplázódott.

Az itteni, „gyümölcsöző” telkek a városlakók figyelmét is felkeltették. Például Trautsch Ignác, a Magyar Királyi Opera tagja Thalhammer Márton szőlőjét, Kernstock József nyugalmazott rajztanító és Kernstock Magdolna magánzónő Weber Lipót földjét vette meg, míg Pribaum Mihályné Schuhmayer Anna, iskolaigazgató özvegye Hesz Mihályné Leyrer Éva földműves nejével kötött adásvételi szerződést. Zamecsnik György evangélikus vallású italbolti csapos a felvidékről települt Nagykovácsiba. A református egyház első születési anyakönyvi bejegyzése Mariska leányához tartozik, aki 1897. január 14-én született. De itt látta meg a napvilágot gróf Tisza István Jolán nevű lánya is 1916. szeptember 4-én.

A Tisza család a néhai miniszterelnök halála után tíz évvel a korábbi kertvárosok (a korabeli fogalmak szerint erdővárosok) mintájára felparcellázta a nagykovácsi határában fekvő tölgyesét. Az 1931-ben, Pesthidegkúton kiadott prospektus szerint „A telep nevét gróf Tisza Istvántól nyerte, mert az erdőség Tisza birtok volt és nagy hazánkfia volt az, aki először méltányolta a hely szépségeit. A Magyar Semmering nevet a Tisza István Kertváros egy rajongó lakója adta a telepnek, mikor első ízben pillantotta meg a festői erdőséget. Három évvel ezelőtt még erdőség volt a mai utcák helyén és ahol ma virágos kertek állanak, ott ezelőtt őzek és szarvasok tanyája volt. Ma a Tisza István Kertváros kulturhely, előkelő családok nyaraló- és lakóházaival, beláthatatlan fejlődési lehetőségekkel.”

A tudatosan tervezett település felosztása alkalmazkodott a természet közelségére vágyó polgárok igényeihez, akik város melletti villák építésével akartak kiszabadulni Budapestről. Az összesen 322 telek értékesítésével Terray Dezső hidegkúti és Keresztes Béla Damjanich utcai ügyvéd foglalkozott, ő a komoly szándékú vásárlókat a hathatósabb meggyőzés érdekében saját kocsiján vitte a helyszínre.

Az első tulajdonosok közt volt Kiss Jenőné, a Royal-Apollo főpénztárosa, Dr. Manzán Kálmán és felesége három-három telekkel, Szekrényi Lajos orvos, Gábriel Kálmánné gyógyszerészné, Dr. Kiss István O.F.B. bíró, Kápászy Margit magánzó, Haas Vilmos gyáros és Dr. Hetényi Imre rendőrkapitány-helyettes, aki nejével hét parcellát vett.

A Tisza István kertváros (elnevezését 1935. október 12-én engedélyezte a hatóság) szabályozási terve azonban kikötötte, hogy mindenki csak oly módon építkezhet a saját telkén, amely nem változtatja meg a telep kertvárosi jellegét, vagyis a lehető legkisebb mennyiségben határozták meg a kivágható fák számát. A folyamatosan gyarapodó tulajdonosi, illetve lakóközösség egyesületet alapított a telep legfontosabb munkáinak (víztorony létesítése, az áramellátás biztosítása) megoldására.

Nagykovácsi elöljárósága a kertvárost 1939-ben üdülőhellyé nyilvánította, nevét pedig Tiszaistvánliget-re változtatta. Lakói viszonylag csendesen élték meg a világháborút, de amikor a szovjet csapatok körülzárták a fővárost, az egyik villában döbbenetes eset történt: 1944. december 26-án Dr. Eischler Ernő evangélikus kórházi főorvos morfinnal megmérgezte 14 éves fiát, majd végzett magával is.

Az új hatalom 1949. október 8-án eltörölte Tiszaistvánliget nevét. A helybeliek úgy tudják, azért Ady Endrét szemelték ki névadónak, mert a polgári radikális költő közmondásosan is Tisza gróf ellenlábasa volt, így a választás kézenfekvőnek tűnt. Három hónap múlva Nagykovácsi kertvárosát Budapest második kerületéhez csatolták.

De nem csak a név, a lakosság is kicserélődött. Az évek során Adyliget egyre terebélyesedett, újabb utcasorok épültek. A kezdetben minden oldalról erdőség határolta vadregényes erdőváros mára teljesen összeolvadt a környező településekkel. Határa a Rézsű utca –Nagykovácsi út –Feketefej utca vonalon húzódik, ezen kívül a főváros közigazgatási határával esik egybe. A legutóbbi népszámlálás adatai szerint lakossága 856 fő, ingatlanállománya pedig 321 lakóház és 52 lakatlan nyaraló.

Adyliget településmagja azonban megőrizte az egykori miliőt, a területét borító egykori tölgyerdő fáiból sok megmaradt a kertekben és az utcák mentén, meghatározva a városrész sajátos hangulatát.http://www.budaipolgar.hu/helytortenet/Adyliget.html

Verrasztó Gábor

Cikk megosztása

Nincs hozzászólás »

 

Az idén 18 éve van adventi vásár, adventi hétvége a templomkertben abban a formájában, vagyis majdnem abban a formájában ahogy idén is találkozhatunk vele. Az 1999-es első  kirakodóvásár persze jóval szerényebb díszletek között zajlott, jóval kevesebb szereplővel. Zátonyi Ildikó a 18-ik alkalommal szervezi a Plébániai vásárt, korábban a plébánia nagy tetőterének elkészültéig jobbára a templomkertben zajlott minden. Első években a templomkert jobb oldali részében, majd később a baloldali kert részlet adott otthont a fényt és találkozási alkalmat keresőknek. Első években így kezdődött minden, néhány kirakodó árus, többnyire nem profi kereskedők, sült gesztenye és forralt bor volt kapható, a bevétel pedig jótékony ügyet szolgált. Az első templomkerti, 99-es  adventi vasárnapoknak is voltak  természetesen előképei, koncertek, teázás, sőt adventi bazár is, pl. 1998-ban a Waldorf Alapítvány szervezésében.

Az “első” adventi vasárnapok fellépői voltak: az Astra bábegyüttes, betlehemes marionett előadást mutatott be, advent harmadik vasárnapján, majd a negyedik vasárnap karácsonyi dalok csendültek fel Gulyás Dénes és Hajnócz Júlia előadásában, zongorán kísért Hajnócz Zsuzsa.

Az akkori, Böngészőben megjelent híradás erre kérte az olvasókat: “Kövesse minden alkalommal a szegfűszeg, a fahéj és a méz illatát, mert sült gesztenye és forralt bor  mellett sok egyéb meglepetés is várja.”

Sokkal több árus, egységes elárusítóhelyek várják az adventi forgatag résztvevőit az új főtéren. A délutánokhoz a helyi művészek fellépése, a jótékonykodás azóta is hozzátartozik. A falu betlehemében lévő adventi koszorú gyertyájának ünnepélyes meggyújtása alkalmat ad az elcsendesedésre, közös éneklésre, imára. A sok apró fény, a tűz, az ünnepi készület, az együttlét öröme szép lehetőséget kínál a készülődésre, advent igazi  jelentésének megélésére.

Cikk megosztása

Nincs hozzászólás »

Szent Borbála a bányászok, kohászok, tüzérek, építészek, ágyú- és harangöntők védőszentje. Kereszténységért a saját apja üldözte és ítélte halálra. Az alakját körüllengő szimbólumok közül a villámcsapás az egyik legfontosabb. Apját, miután Borbála lánya életét kioltja, egy villám ölte meg. Ezért lett a tűzzel, robbanásveszéllyel élő hivatások védőszentje. Ő segíthet a váratlanul, készületlenül érkező halál elkerülésében is.

December 4-én, Borbála napján így Nagykovácsi bányász múltjára emlékeztünk.  Az Öregiskola Közösségi Ház és Könyvtár szervezésében létrejött ünnepségen elsőként Kiszelné Mohos Katalin polgármester asszony köszöntötte a megjelenteket, majd Németh József nyugalmazott, gyémántdiplomás földmérőmérnök térképekkel illusztrált előadását hallgattuk meg, amelyet Probszt András nyugalmazott, nagykovácsi bányász gyakorlat közeli emlékeivel, tapasztalataival egészített ki.  András bácsi 1969. december 31-én, a bánya bezárása előtti napján még átgyalogolt Pilisszentivánra és teljesítette az utolsó szolgálatát.  Az esten összegyűlt emlékezők kérdéseket tettek fel a nyugalmazott bányászoknak, majd kötetlen beszélgetés kezdődött tea, sütemény mellett. A bányászélet anekdotái a nehéz körülmények között végzett, veszélyes munka nehézségeire való emlékezést is oldották. Az ünneplők név szerint megemlékeztek az 1954-es vízbetörés nagykovácsi áldozatairól, majd közösen elénekelték a bányász himnuszt. Az est a római katolikus templomban tartott Szent Borbála napi szentmisével záródott, ahol Kemenes Gábor atya mondott misét.

Cikk megosztása

Nincs hozzászólás »


 

 

Nagykovácsi, Pest m.: plébánia a v. veszprémi, majd székesfehérvári egyhm., 1993. V. 31-től az esztergom-bpi főegyhm. budai-északi esp. ker-ében. – 1715: alapították. Tp-át 1746: Szeplőtelen fogantatás tit-ra sztelték. Mai Nagyboldogasszony-tp-át 1813: építették. Org-ját (1/8 m/r) 1881: az →Országh gyár építette. Anyanyelve 1880: ném., m.; 1910: ném., m.; 1940: ném., m. – Filiája 2000: Adyliget. – Plébánosai: Forstinger Mihály OSB, Frantz Mihály OFMConv, 1724: Klikovits Lőrinc, 1727: Plattschläger Mihály, 1729: Stein Bernát Vid, 1735: Pelzl Simon, 1762: Jakab OFMCap, 1762: Schőnpflug Ferenc, 1766: Prlzl Simon József, 1770: Nisak Lipót, 1795: Fakó József, 1796: Fejér György, 1808: Cserenyei József, 1847: Weber Ferenc, 1879: Gózony Gyula, 1891: Angeli Márton, 1908: Felber Géza, 1936: Greszl Ferenc, 1946: Ipolyi Simon CM, 1950: Hir Antal CM, 1951: Pásthy Vilmos CM, 1956: Gyarmati István, 1962: Füzi Sándor, 1967: Simay Kálmán, 1968: Orbán György, 1996: Udvarnoky László, 1998: Kemenes Gábor. – Lakói 1840: 1176 r.k., 5 ref., össz. 1181; 1910: 2184 r.k., 5 g.k., 12 ev., 9 ref., 16 izr., össz. 2226; 1940: 2805 r.k., 4 g.k., 3 g.kel., 11 ev., 44 ref., 5 izr., 11 egyéb vall., össz. 2883; 1983: 1700 r.k., össz. 2665; 1997: 400 r.k., össz. 1700. **http://lexikon.katolikus.hu/N/Nagykov%C3%A1csi.html

Gerecze II:630. – SZJN 1977:206. – B. Szatmári Lajos: ~ rövid tört-e. Nagykovácsi, 1991. – MKA 2000:4

Cikk megosztása

Nincs hozzászólás »

“61. 1254. IV. Béla király Kouka-i Lőrinc fia Egyednek adományozza
a királyi kovácsok Koachi nevű lakatlan földjét, miután Hemo
püspök e föld lakatlan voltát igazolta, s nevezettet annak birtokába
iktatta.
Eredetije MTA Kézirattár Oklevelek 9. sz. DF 243655.
Fejér VI. 2. 379., Wenzel VII. 360., Krit. jegyzék 1018., Bártfai
Szabó 35.”

Cikk megosztása

Nincs hozzászólás »

A nevek nélküli, az új eszmék szerint „átalakított” emlékoszlop felújítása 1989-ig még a tervek, álmok szintjén is váratott magára. A Honismereti Baráti Kör a Kossuth utcai Mária-oszlop felújítása után, ekkor kezdte el a másik szégyenfolt, az Emlékmű felújításának tervezését. Nyilván a Mária-szobor felújítása miatt jogosan érzett sikerélmény sarkallta a tagságot újabb tettekre. Nagyon tanulságos Réthy Mária Harangszóbeli cikkének bevezetője: „Indulás előtt a Honismereti Baráti Kör semmit nem tudott arról, hogy milyen volt az oszlop eredeti díszeivel és felirataival, ezért először ezeknek kellett utána járni.” Elkezdődött a plébániai, levéltári anyagok és fényképek kutatása.  Ekkor került elő az a fénykép, amit az Emlékoszlop történetének leírása 3. részéhez csatoltunk. A fotó Honvári Sebőné Probszt Borbála tulajdona volt, aki gyermekkorában kapta jutalmul szavalatáért Greszl Ferenc, akkori plébánostól.

Ezen a felvételen jól látszott minden részlet, még a nevek is olvashatóak voltak a nagyított képen. Ez a lista és a Greszl Ferenc-féle elsővilágháborús névlista egyezett.

Szintén a Gresz-féle honismereti olvasókönyvben a második világháború áldozatai már listázva voltak, azonban Szatmári tanár úr feltáró munkája, gyűjtése eredményeképpen a lista további 17 névvel kiegészült. A kiegészített listában a polgári áldozatok is szerepeltek.

A fényképen nem látszott a szobor nyugati oldalán lévő felirat. Az emlékezők szerint, itt egy rövid idézet állt. Zsochovszky József elbeszélése segített kilencvenben feltárni, mi is lehetett ez a versrészlet.

A Honismereti Kör tagjai a Mária-oszlop felújítási munkálatai során igen elégedettek voltak Fáskerti István kőszobrász munkájával, így az emlékmű ügyében is hozzáfordultak. 1989. december 15-én megrendelték a talapzat és az oszlop tisztítását, a turul kifaragását, az eredeti feliratok és névsor, továbbá a második világháborús névsor bevésését. Ez került az oszlop északi oldalára. Sajnos az angyalos szobor és a címer domborművének bronzból készült pótlását fedezet hiányában nem tudták megrendelni, erre nem volt elég a pénz. A munkálatok megrendelését Deme Géza tanácselnök-helyettes és Dr. Telek József a Kör titkára intézte. Május 6-ra, a megbeszéltek szerint állt az oszlop, a nevekkel és a kifaragott turullal. A turul siklósi kemény mészkőből készült. Május 6-án, vasárnap 11 órakor, a szentmise után rendezték az avatóünnepséget.  Beszédet mondtak: Dr. Telek József, a kitelepítettek nevében Pitz Péter. Dévényi Ferenc cserkészparancsnok és Porkolábné Kóra Zsuzsa tanító szavaltak. Az iskolások és az Asszonykórus énekeltek. Orbán György esperesplébános, Gyuri atya tartotta az egyházi megemlékezést. A katonai tiszteletadás, az akkor még működő, Ady-ligeti laktanyából kivonult határőrök részéről történt.  Hiányzott azonban a címer és az angyalos dombormű. A Kör tagjai nagyon szerették volna az Emlékoszlopot augusztus 15-re, a búcsúra teljesen helyrehozni, egyfajta gesztusként nyújtani a hazalátogató, elűzött, egykorvolt nagykovácsiak számára. Augusztus 19-én, vasárnap a kész emlékmű várta az egykori őslakosokat, az ünneplő közönséget. Bensőséges ünnepély keretében emlékeztek a messze földön eltemetett, egykori falubeliekre, akik a két háborúban haltak meg.

Hogyan készültek el mégis a domborművek? Sajnos nem a bronz megoldás lett készen, Kocsis Miklós szobrász kedvező ajánlatot adott egy kerámiából kivitelezett verzióra. A domborművek a Képzőművészeti Főiskola epreskerti műhelyében készültek el. Augusztusra a terep rendezése is haladt, a szobor előtere is megszépült, kőlapok kerültek ide. A terep rendezése közben, még 1990 tavaszán az itt eltemetett orosz katona holttestét exhumálták, majd a temetőben a szovjet hősi emlékmű előtt örök nyugalomra helyezték. Minderre a Községi Tanács engedélyt adott, az exhumálásról jegyzőkönyvet vettek fel.

Az oszlopot körülvevő betonacélből hegesztett 80 centiméter magas vas szerkezet és a robosztus, repedezett betonaljzata egyfajta kerítésként vette körül a szobrot. Ezt végül, hosszú tanakodás után eltávolították. Pájer Árpád polgármester úr (1994-2002.) visszaemlékezése szerint: “Az 1980-as években az emlékmű körül, alacsony beton tuskókra erősített, vörösre festett lánc volt. A tuskók tetején is vörösre festett ötágú csillagok voltak.”  Ez a beton-vas konstrukció kilencvenben, sem a májusi, sem az augusztusi ünnepségeken nincs már meg a fényképek tanulsága szerint.

1990-ben a felújítás költségeit a lakosság adományaiból, a régi kovácsiak felajánlásából, a községi tanács támogatásával, egyházi hozzájárulással készült el. Jótékonysági estet szerveztek a cél érdekében, a Sváb-bál bevételei is segítettek, valamennyi pénz maradt még a Mária-oszlop felújítása után is. Az Asszonykórus tagjai házról-házra jártak adományokért, 53 600 Ft-ot gyűjtöttek össze. 272 530 Ft volt a felújítás költsége az 1990-es augusztusi állapotig. A közreadott, forintra- fillérre pontos elszámolásban követhetjük hogyan adták össze 1989-90-ben a költségekre a szükséges pénzeket.

A szobor és környékének további alakulását Pájer Árpád visszaemlékezéseiből ismerhetjük meg: „A kitelepítés 1996. évi, 50. évfordulójára az emlékmű addigi kovácsoltvas, alacsony kerítése helyett új, a svábok által tervrajzon megadott motívumú, (stilizált gyertyaláng) kovácsoltvas kerítés került felszerelésre. Úgy emlékszem, hogy a kerítést a helybeli Rozmaring TSZ/ Kft (?) lakatosai gyártották le, s szerelték is föl. A “nyers” kerítés elemek vasanyagát Csige István fuvarozta oda-vissza “homokfúvásra” Nagykanizsára. Ekkor került felállításra 3 zászlórúd is az emlékmű mögé. Emlékeim szerint, ezeket Ferencz András lakatos gyártotta le. Az emlékműhöz a kerítésen belüli hozzávezető utat is ekkor járda lapozták le. (…) Az új kerítés megtartotta a régi terméskő támfalat, arra épült, de új – Fáskerti István által legyártott – fehér fedköveket kapott, körbe. Ezek beépítését Ördögh István műköves végezte el. A kerítésen belüli füvesítést, tereprendezést elvégzők neveire nem emlékszem. Az emlékmű, a kitelepítés 50. évfordulóját, amit nem a napján (május 2-3-4.) hanem 1996. 08.15-én, tartottunk, még a terrakotta címerrel és domborművel érte meg. A felújítási munkálatokra a tárgyévi költségvetésből a polgármester részére a KT által megszavazott – kötöttségekkel felhasználható – polgármesteri keret (2 MFt), valamint a kiűzött nagykovácsi magyar-németek által összegyűjtött, 10.000 DM nyújtotta a fedezetet. Ebből a keretből, azonban az emlékmű terrakotta részeinek az eredeti, bronz anyagú lecserélésére, már nem jutott. A terrakotta részek leszedését, valamint az azonos megjelenésű, de bronz anyagúak behelyezését is Fáskerti István végezte el. (…) A csere dátumára nem emlékszem, de azt tudom, hogy “csöndben” történt, semmilyen ünnepélyes aktushoz nem kötöttük. Abban sem vagyok biztos, hogy a felújított környékű emlékművet 1996-ban akár Orbán György, vagy az akkor már Nagykovácsiban szolgáló, Udvarnoki László plébános úr megáldotta volna? A Templom tér, újabban Tisza István tér átépítése során az emlékművet megfosztották a kovácsoltvas kerítésétől. Az egykori kerítés fedkövekből magasított keretet raktak az emlékmű köré.  (…)”

Az Emlékmű a Tisza István tér teljes rekonstrukciója alatt környezetében változott.  2017-ben október hónapban az oszlop felújításra került.  2017 novemberének első vasárnapján  újra ünnepi eseményre kerül sor a Világháborús Emlékműnél. Alább a meghívó.

(Az Emlékmű  körüli 1956-os, 1990. október 23-i történéseket külön hozzuk. A szobor alapozásánál feltárt régészeti leletekről is a Krónika későbbi bejegyzésében szólunk.)

Források:

Réthy Mária: Világháborús Emlékoszlopunk története. Nagykovácsi Harangszó II. évfolyam 9-10. szám

Pájer Árpád visszaemlékezései, hozzászólásai a Nagykovácsi Pékdomb facebook közösségi oldalon, ahol a krónika korábbi bejegyzéseit tettük közzé. https://www.facebook.com/groups/539370369539787/permalink/1174843825992435/

A meghívó:

Tisztelt Nagykovácsi lakosok!

Szeretettel meghívjuk Önöket, november 5-én 11:15-kor a felújított világháborús emlékoszlophoz a Tisza István térre, hogy együtt emlékezzünk háborús hőseinkről és gróf Tisza István mártír miniszterelnökünkről.
Virágot helyezünk el az emlékműnél, beszédet mond Kiszelné Mohos Katalin polgármester, dr. Klein Ferenc, a Német Nemzetiségi Önkormányzat elnöke és Janits Béla, a Nagykovácsi “gr. Tisza István” Nemzeti Kör elnöke.
Végül imát mond Kemenes Gábor plébános és Varga Róbert református lelkipásztor.

Várjuk Önöket szeretettel!

Nagykovácsi Önkormányzata fényképe.

Tisztelt Nagykovácsi lakosok!Szeretettel meghívjuk Önöket, november 5-én 11:15-kor a felújított világháborús emlé…

Közzétette: Nagykovácsi Önkormányzata – 2017. november 2.

Cikk megosztása

Nincs hozzászólás »

A szovjet mintára létrehozott, 1950-ben bevezetett tanácsrendszer első igyekezetének és túlkapásának első áldozata épp az emlékmű lett. Wator Béla, az Üröm községből idehelyezett első VB-titkár (a tanács végrehajtó bizottsága) azzal igyekezett az állampárt iránti hűségét bizonyítani, hogy parancsot adott az akkor, a Szabadság téren álló oszlop szovjet felszabadulási emlékművé alakításához. Augusztin Károly és Németh János kőműves mesterek kapták a feladatot, hogy verjék le a turulmadarat, a magyar címert, az angyalos szobrot és távolítsák el a hetven hősi halott nevét. “Egyik meghallgatott szemtanú (Zsochovszky József erdész) emlékezete szerint Augusztin Károly szerette volna a turulmadár tömbjét épségben megmenteni, de a VB-titkár ezt megakadályozta. A kalapácsot a kőműves kezéből kiragadva, az oszlopon gubbasztó kőmadarat, színes címert, valamint az angyalos domborművet saját kezűleg verte szét. A közeli házakban lakók ezután még napokig hallották, az arra járók saját szemükkel láthatták a neveket leverő kalapácsok szörnyű kopácsolását. Elvégeztetett.” A neveket letörölték az emlékműről. Az Első Világháborúban elhunyt áldozatok javának családját 1946-ban kitelepítették. Az elesettek nevének eltüntetése a “múltat végképp eltörölni”  eszméje szerint történt. Ennek a meglehetősen leegyszerűsítő gondolkodásnak másik tükre, hogy a bánatos turul helyére a vörös csillag, az angyalos dombormű helyére a szovjet felszabadítók dicsőségét hirdető márványtábla került. Wator eljárását még az ötvenes években is túlkapásnak minősítették, fegyelmivel eltávolították a községből. Ez azonban nem változtatott azon a tényen, hogy a leradírozott emlékoszlop 1956-ig, vörös csillaggal a tetején állt a Szabadság téren.

Schmidt Imre és Som Gyula 1956. október 24-én itt, az Emlékoszlop tövében mondott beszédet, olvasták fel a pontokba szedett követeléseket. Schmidt Imre mérsékletességre szólított fel a beszédében. A faluban nem is történt jelentős erőszak, atrocitás, rombolás. A vörös csillagot és a szovjet felszabadítást dicsőítő táblát azonban eltávolították. A vörös csillag helyére a lyukas nemzeti zászló került.

A hatvanas évek második felében történt egy részleges felújítás,  a széttördelt dombormű helyére egy “1914-1918 között elesett hősök emlékére” feliratos márványtábla került. Ugyanekkor rendbe hozták az 1945 februárjában az emlékmű közelében eltemetett szovjet katona sírját, és erre került az oszlopról 56-ban levett felszabadítást hirdető emléktábla is.

Források:

B. Szatmári Lajos – Réthy Mária: Világháborús Emlékoszlopunk története. Nagykovácsi Harangszó II. évfolyam 8. szám

Janits Béla: Nagykovácsi abszurd dráma. Magyar Fórum. 1993. január 14.

A fotó az MTA Művészettörténeti Kutatócsoport dokumentuma, amelyet Réthy Máriának adtak át.

Cikk megosztása

Nincs hozzászólás »

A közreadott felvétel Réthy Mária gyűjteményéből származik, onnan került be a Harangszóbeli cikkbe, amit Réthy Mária és B. Szatmáry Lajos jegyez 1992-ben. A tanulmány második részében a szerző megosztja azt a bizonytalanságot, amit a szobor avatásának éve körül tapasztaltak. A második világháború, majd a kitelepítés után alig maradt a faluban szóra fogható emlékező. A két interjúalany másként emlékezett az évszámra. 1969-ben Ujházy András  tanító, majd 1989-ben Probszt Lipót bányász a nevezetes napot szeptember nyolcadikára tette, az évben azonban eltérés adódott. A Dr. Szabolcsi-monográfia is 1926-ot jelez, azonban a Historia Domus, az egyházi krónika; a levéltári dokumentumok, a képviselőtestületi ülések jegyzőkönyveivel és egy német nyelvű hetilap , a Sonntagsblatt Réthy Mária által fellelt és lefordított híradásának keltezése az 1925-ös avatást erősítette meg.

A források egybehangzóan ünnepélyes, nagyszabású, emelkedett ünnepségről számolnak be.

“Virág- és zászlódíszbe öltözött környezet fogadta ezen a napon a templom előtti térre igyekvő helyi lakosokat, s a pomázi járásból, Pest megye hivataliból és a fővárosból ideérkező vendégeket. Templomi mise előzte meg Vass Viktor szobrászművész impozáns és megható alkotásának felavatását. “…A misén orgonált Sziklai Adolf operaházi karnagy, énekelt Maleczki Blanka operaénekesnő, a Sasok turistatársaság énekkara és a Katolikus Kör énekkara Felber Géza vezetésével…A szentmise után a tömeg a templom előtti térre, az emlékműhöz vonult. A főispán üdvözlő szavai után Rakovszky Iván belügyminiszter, a kormány képviselője mondott beszédet.” Az avatást József Ágost főherceg végezte, ő helyezte el az első koszorút.

Az avatási ünnepségen Tornyai Ferenc torbágyi plébános, címzetes esperes mondott német nyelven beszédet, amelyben a királyhűséget  is kinyilvánította. Felber Géza plébános a Historia Domusban feljegyzi, ” már a beszéd nyelve miatt is egyesek – néhány izgága, hazafiaskodó tisztségviselő – haragosan hallgattak, de mikor a királyt hallották emlegetni , azt gondolták, itt az alkalom, hogy beléje fojtsák a szót. De a jelen lévő főherceg miatt nem merték ezt megtenni. ” Az ünnepi esemény végül békésen zárult. A koszorúzások után a vendégek és a község vezetői számára közebéd következett.  (Ennek és az avatás járulékos  költségei -többek között- szegény hiába pályázó, pomázi szobrász tiszteletdíját is elvitték, mint láthattuk a 2. részben.)

A nagy erőfeszítéssel emelt, majd magasztosan felavatott emlékmű mindösszesen 25 évig állhatott a falu főterén békében, pontosabban háborítatlanul, mert békében még ennyit sem.  25 évig állhatott a hetven kovácsi férfiember neve kőbe vésve, akik az első világháborúban haltak meg. Köztük gróf Tisza Istváné is. Kiemelt helyen, a címer alatt szerepelt neve, ezzel a kiegészítéssel: “nemzetünk és községünk martyrja és a világháború ellenzője”

Forrás:

B. Szatmári Lajos – Réthy Mária: Világháborús Emlékoszlopunk története. Nagykovácsi Harangszó II. évfolyam 8. szám

Cikk megosztása

Nincs hozzászólás »

A szoborállítással kapcsolatos tárgyalás átmenetileg megfeneklett. A felkért művész és a testület vélekedései nem tudtak közelebb kerülni, így pár hónap csend következett. 1925 májusában azonban, ahogy a forrás követi a levéltári dokumentumokat, újra napirendre tűzték az emlékmű ügyét. Egy bizottságot küldtek Jankovich Gyula pomázi szobrászművésszel tárgyalni. A szobortervek bemutatásra kerültek. Az új tervek szerint a szobor kovácsi kőanyagból készült volna, a betűvésést helyi kőfaragó, a turulmadarat és a sirató női szobrot az iparművészeti főiskola faragója készítette volna. A létrehozandó mű ára már elfogadhatónak mutatkozott a döntnökök számára. A részletesebb vitában azonban napvilágra került a szomorú tény, a felajánlások nem érkeztek meg időre, a 94 q búza helyett csak 29 q érkezett.

1925. június 11-én egy újabb, rendkívüli közgyűlést hívtak össze. Ennek végén, hosszú alkudozások után  megszületett a megrendelés. (Érdekes módon nem Jankovich Gyulával folytak az új tárgyalások.) Eszerint: ” …Nagykovácsi község képviselőtestülete az elesett hősi halottainak emlékművét Vass Viktor budapesti (X. Százados úti művésztelep) szobrászművésszel készítteti el az általa bemutatott terv szerint: haraszti mészkőből, részben csiszolva és fényezve, részben pedig finoman szemcsézett kivitelben, 465 cm magasságban, a kialkudott 35 milliós korona áron.” A betűk vésése az ő tanácsai alapján készültek el, de nem a művész munkájaként. A szállítás költségei sem voltak benne ebben az árban. Az elkészítés végső határidejeként 1925. szeptember 1-jét jelölték meg.

Az avatási ünnepségre 1925. szeptember 8-án került sor, tehát a határidőt tartani tudták. A második terv készítője, Jankovich Gyula 1925. októberében még  megpróbálta a tiszteletdíját kérelmezni, de ezt a testület többsége elutasította. Az avatás egyes költségeit,  (pl. közebédek) sem sikerült októberre rendezni, így a főjegyző által méltányolt kérelmet nem fogadták el.

Az 1925-ös állapotot, az ehhez időben legközelebb eső képként a Greszl-féle honismereti olvasókönyv 137. oldalán található (jobboldali) fotót tanulmányozhatjuk, ez a harmincas-negyvenes években készülhetett. A monográfia előző oldalán olvashatjuk a 70 áldozat nevét, akik az első világháborúban haltak meg Nagykovácsiból.

(Az 1961-es szomorú fotóhoz a leírás későbbi részeiben érünk el.)

Forrás:

B. Szatmári Lajos: Világháborús Emlékoszlopunk története. Nagykovácsi Harangszó II. évfolyam 7. szám

Greszl Ferenc: Emlékeink. Nagykovácsi honismereti olvasókönyv. 2005. 136-137. p.

Cikk megosztása

Nincs hozzászólás »

Elkezdődött a Világháborús Emlékoszlop rekonstrukciója

Nagykovácsi Nagyközség Önkormányzata  1 000 000 Ft támogatást nyert a Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány pályázatán az Emlékoszlop felújítására. A munkák elkezdődtek.

1925. szeptember 8-án avatták fel, az első világháború után a hősök oszlopát. 1925. február 19-én tartott képviselőtestületi rendes közgyűlés 4. napirendi pontjában foglalkoztak a “Hősök emlékének megörökítésével”. (Ekkor a község lakosságának lélekszáma 2240 volt, ennek 95%-a német anyanyelvű volt. A község választott bírója Pitz Antal, kinevezett főjegyzője Lázár Gyula volt.) “Az előadó főjegyző jelentette, “hogy a felállítandó emlékműre eddig 91 q búzát ajánlott fel a község lakossága, ebből 28 q 400 és 450 ezer koronás áron már be is folyt.  Elmondta, hogy a korábban kiküldött bizottság több szobrászművésszel folytatott tárgyalás után Somogyi Sándor budapesti szobrászművésznek az Országos Bíráló Bizottság által jóváhagyott gyönyörű és mély gondolatokat kifejező emlékoszlopát fogadta el. Ezt a tervet be is mutatja a képviselőknek. Ezen emlékműnek ára műkőből 70 q búza, budakalászi kőből, bronz domborművekkel 150 millió korona.” A műkövet a helyi képviselők nem tartották időállónak, a szakértők és a művész a kovácsi követ nem tartotta alkalmasnak az oszlop elkészítésére. “Ez, bár kemény, de erezettsége, sűrű hajszál-likacsossága miatt a vizet beszívja, könnyen reped, nagy tömegben gyorsan mállik. “

Elődjeink szavazása után patthelyzet alakult ki. A műkőből készítés mellett ketten, a nagykovácsi kőből készítés mellett tizenhatan szavaztak. A művész azonban nem volt hajlandó a kovácsi követ használni. Sz. Tóth Judit néprajz-kutatótól tudjuk, a Buda környéki németek, ha csak tehették sírkövüket budakalászi kőből készítették, ez számított kőben a legnemesebb, legértékesebb anyagnak. Erre azonban nem állt együtt a megfelelő pénz.

Forrás:

B. Szatmári Lajos: Világháborús Emlékoszlopunk története. Nagykovácsi Harangszó II. évfolyam 7. szám

Sz. Tóth Judit szóbeli közlése

Cikk megosztása

Nincs hozzászólás »

A fekete-fehér fotót a község 1968-as krónikájából emeltük ki. A képen a mai Öregiskola Közösségi Ház és Könyvtár (Kossuth utca 78.)  intézmény belső udvara látható. A kép hátterében a boltíves kapu, a mai bejárat is őrzi ezt a formát. 1910-ben bővítették ezt az épületet, mert már akkor is szűkösnek tűnk a község iskolája. ” Az iskolatörvény következtében a tanulói létszám évről évre emelkedett. A leányiskola két bérelt szobája szűkösnek bizonyult és a fiúiskola két iskolaterme sem volt elegendő. Ezért 1910-ben az egész iskolaépületet átépítették. Az igazgató számára az osztályteremhez csatlakozóan hátul az udvarban új lakást építettek és az eddigi iskolamesteri lakást is tanteremmé alakították át. A segédtanítói lakás és az istállók helyén még két további osztályterem létesült, így a tanításhoz összesen öt terem állt rendelkezésre.” A (kép szerinti) jobboldali szárnyban elöl osztálytermek voltak, hátul pedig a tornaterem. A bal oldali szárny végében, az oszlopos tornácos házban volt az igazgatói lakás. Ez előtt áll Szatmári Lajos tanár úr.  A mai iskola épület (első része) 1933-ban épült, sokáig még együtt a kép épület szolgálta a helybéli oktatás ügyét. Aztán a régi iskola bezárt és közel harminc évig, 2007-ig  az első jelentősebb felújítási szakaszig, árván szomorkodott. Az épület és később az intézmény elnevezése is innen ered: Öregiskola.

Forrás:

Papp Gábor – Szatmári Lajos: Községi krónika 1968.

Greszl Ferenc: Emlékeink. Nagykovácsi honismereti olvasókönyv. 2005. 99. p.

Cikk megosztása

Nincs hozzászólás »

Sokunknak a hazaérkezés, a faluba hazajutás egyik szimbóluma a 63-as busz. Vajon mióta közlekedik ez a járat?

A 63-as a Kastély előtti kanyarban Fotó: Kerekes Béla

Hűvösvölgy és Nagykovácsi között az első menetrend szerinti autóbuszjárat 1932-ben indult, a járat száma 204 volt. A második világháború idején, 1944 április elejétől egy súlyos bombatámadást követően a viszonylat nem közlekedett, újraindítására egészen 1946 március végéig kellett várni. 1947 és 1952 között a járat jelzése N volt. A 63-as járatszámot 1952 óta viseli a viszonylat. 2004 és 2006 között 63A jelzéssel közlekedtek autóbuszok Hűvösvölgy és Adyliget között, de az alacsony kihasználtság miatt megszüntették a betétjáratot. 1982 és 1985 között, tavasztól őszig ún. telkes gyorsjárat is közlekedett a 63-as busz útvonalán, T3-as járatszámozással, mely a Moszkva tér (Várfok utca) és a nagykovácsi végállomás között szállította az utasokat. https://hu.wikipedia.org/wiki/63-as_busz_(Budapest)

Mi lehetett 1932. előtt? Hogyan jutottak be a nagykovácsi emberek a városba? A választ Szatmári Lajos tanár úr 1969-es Községi Krónikájából tudhatjuk meg.

“A községen kívüli munkahelyekre naponként utazók számát 1190-re becsüli a községi statisztika. (2637 fő lakosa volt Nagykovácsinak 1970-ben. F.K.) Ez a munkahely túlnyomórészben Budapestet jelent. Bizony a ,30-as hajnali autóbusz indulásától kezdve 7 óráig tömötten száguldanak a járművek községünkből a főváros felé. Idekívánkozik az éppen ötven évvel idehelyezett idős tanító, Újházi András e nyáron elmondott visszaemlékezéséből, hogy ő 1919. november 7-én gyalog jött a Hűvösvölgytől Nagykovácsiba. Még évtizedekig leginkább gyalog folyt a közlekedés a mai műút melletti gondozott gyalogúton. A később megindított autóbusz-járat is nagyon esetleges volt. A jármű vezetője, aki egyben tulajdonosa is volt, a Nagyréten a fa alatt heverészett, s ha megtelt a busz elindult Nagykovácsi felé, ha kevesen várakoztak, egyáltalán el sem indult. Ma a főváros már budapesti tarifájú kék autóbuszjárattal vonzza üzemeihez az idetelepült új lakosságot. Messze vidékekről is szívesen telepednek itt le a dolgozók.”

 

 

 

Cikk megosztása

Nincs hozzászólás »

 

Szerencse fel!

 

Az idei 67. Bányásznapon szép számban gyűltek össze az emlékezők a hideg esős idő ellenére. Az időjárás nem is tette lehetővé, hogy a Zsíros-hegy tetején az Emlékkőnél találkozzunk, így a program első részére az Öregiskola színháztermében került sor. Örömmel láttuk, szinte minden kedves idős bányász díszvendégünk megérkezett, a Nagykovácsi Kürt Kvartett zenéjével kezdetét vette az ünnep. A Himnusz eléneklése után Kiszelné Mohos Katalin polgármester asszony elmondta ünnepi beszédét, ebben kiemelte: bár a legjelentősebb bányákhoz képest a kovácsi bánya kicsinek mondható, mégis évszázadokig adott megélhetést családok sokaságának. Az 1920-as évek végén, Greszl Ferenc plébános adatai szerint, a település 2974 lakosából 144 volt bányász foglalkozású. A bezárást megelőző években a Pilisi-Nagykovácsi Medencének 1500 bányász dolgozójából 150 fő volt nagykovácsi. Beszédében hangsúlyozta, feladatunk, hogy tisztelettel adózzunk Nagykovácsi bányászmúltja előtt, fejet hajtsunk az egykori áldozatok előtt és meleg szeretettel köszöntsük azokat a kedves, egykori kovácsi bányászokat, akik elfogadták meghívásunkat és el tudtak jönni a mai ünnepségünkre, itt lehettek most körünkben és egykori bajtársaik társaságában. Befejezéseként köszönetet mondott az egykori bányászok áldozatos munkájáért.

Ezután Németh József gyémántdiplomás földmérőmérnök emlékező szavait hallottuk, majd Kemenes Gábor atya Bajzi Ferenc nyugalmazott bányásszal emlékezett a hős bajtársakra, az élményszerű beszélgetésbe Probszt András is bekapcsolódott. Közös ima után a Kvartett eljátszotta a Bányászindulót, amit az ünneplő közönség közösen énekelt.

Az Emlékkőnél, a Zsíros-hegyen a megemlékezés zárásaként koszorúzás következett. Koszorút helyezett el és fejet hajtott az egykori nagykovácsi bányászok emléke előtt: Csenger-Zalán Zsolt országgyűlési képviselő úr, Nagykovácsi Önkormányzata és a Német Nemzetiségi Önkormányzat.

Idén is friss virágok, élő emlékezet vette körül a Homokszállító Csillepálya tartóoszlopait és a tavaly felújított Bányász Emlékkövet.

Cikk megosztása

Nincs hozzászólás »

Jó tanulók leszünk! Nagykovácsi, 1956. Fotó: Kerekes Béla

Holnap, szeptember elsején újra becsöngetnek az iskolákban, így a Nagykovácsi Általános Iskolában is. A 2017-18-as tanévben három első osztály indul, igen szépszámú tanulólétszámmal.

Elsős osztályfőnökök lesznek:

  1. a Balássy Dávid, 1.b Vladárné Zeffer Mónika, 1.c Kuti Imréné

Régi szép szokás szerint az Óvodából kísérik fel az új iskolásokat az óvodapedagógusok, és adják át az új elsősöket a tanítóiknak. Mint annyi éve, most is ígérik a kis nebulók szüleiknek, régi és új nevelőiknek: Jó tanulók leszünk!

Sok sikert kívánunk Nektek, Nagykovácsi új elsősei!

Baráth Pannika nyugalmazott óvodavezető, óvodapedagógus  visszaemlékezése: “Ez nagyon szép hagyományunk volt! Kiegészíteném azzal, hogy minden óvodás kezét egy nyolcadikos diák fogta. A volt ovisok ilyenkor már az iskolába induló dalokat énekelték.”

Elindul az elsősök menete az Iskolába, a régi hagyomány szerint a nyolcadikosok vezetik a kicsiket 2017. szeptember 1.

Lefelé a Dózsa György utcán az elsősök és az őket kísérő nyolcadikosok. 2017. szeptember 1.

Az iskola udvarán haladnak az új elsősöket kísérő nyolcadikosok 2017. szeptember 1.

2017. szeptember 1. Az alsósok népes tábora

Az alsósok Fehér Imre igazgató úr évnyitó szavaira figyelnek. 2017- szeptember 1.

Cikk megosztása

Nincs hozzászólás »

A kiállítás köszöntő tablója

„Az asszony köténye” című kiállítás Nagykovácsi 2017. évi búcsújának tiszteletére készült a Nagykovácsi Öregiskola Közösségi Ház és Könyvtár helyismereti munkájának keretében. Célja szerint emléket állítva egy letűnt korszaknak, annak a közel 250 évnek, amíg Nagykovácsiban svábok, németek éltek.

Az utolsó olyan búcsú, ahol a sváb lakosság még reszt vett 1944-ben volt. Akkor is másnapra kiderült, sokak kapták meg a behívóparancsukat, írta Réthy Mária a Nagykovácsi Harangszóbeli cikkében. 1945-ben, amikor a kitelepítés réme már előrevetítette árnyát csak a templomon belül ünnepeltek. A vásár, a mulatság ebben az évben már elmaradt. 1989-ben fogadta először hivatalosan, nyíltan és ünnepélyesen a búcsúra hazalátogató őslakosokat Nagykovácsi.

A ruhák, viseletek gyűjtése a Nagykovácsi Német Nemzetiségi Önkormányzat sok éves munkája keretében indult el Dr. Klein Ferenc és Dr. Klein Katalin gondozásában. A mostani kiállítás a szentendrei Ferenczy Múzeum anyagával kiegészítve készült el Dr. Sz. Tóth Judit néprajzkutató értő szakmai segítségével. A kiállítás szöveges dokumentuma Sz. Tóth Judit: A németek viselete Pest megye nyugati felében című tanulmányára alapozva készült el.

A nagykovácsi viseleteket ábrázoló képek többsége Pájer Árpád gondozásában, kiadásában 2005-ben megjelent Greszl Ferenc: Nagykovácsi honismereti olvasókönyv, Grosskowatscher Heimatbuch című munkából, illetve a Nagykovácsi Pékdomb facebook közösség által összegyűjtött anyagból került ki.

Köszönjük Jablonkay Mária (Solymár), Ziegler Ágota (Pilisszentiván) helytörténet kutatók folyamatos, pártoló, tanácsadó munkáját.

Köszönjük mindazoknak, akik családi darabjaikat a helytörténeti feltárás, az értékek megmutatásának segítésére felajánlották.

Köszönjük a bábuk, szabászbabák, tárgyak felajánlását, amellyel munkánkat önzetlenül segítették.

Köszönjük a látogatók nyitottságát, figyelmét.

G. Furulyás Katalin

Nagykovácsi, 2017. augusztus 13.

 

Cikk megosztása

Nincs hozzászólás »

Hajdú Klári néni és Mandl Péter

Emeljük ki ezt a képet az idei búcsú fotói közül. Két idős ember látható a képen, egy asszony és egy férfi. A koszorúzás hivatalos eseményei után egyszer csak egymásba karoltak, engedélyt adva arra, hogy elkészülhessen ez a szinte történelmi kép. Miért ilyen jelentős ez a fotó, amely a két idős embert ábrázolja? A Kolozsvár téren az Ördögárok felett két szobor, emlékmű, híd ível át. Mindkettő egy a huszadik században történt eseménynek állít emléket. Az egyik a németség, svábság kitelepítésének 1946-os tragédiájára emlékeztet, míg a  vele szemben, a másik oldalon emelkedő hajót ábrázoló emlékmű a felvidéki magyarok 1947-es kényszerű lakosságcseréjének szomorú eseményeire figyelmeztet.

A képen a férfialak: Mandl Péter, községünk díszpolgára. A hölgy Hajdú Klári néni, aki Andódon született. Így írtunk a képről, közvetlenül az első közreadásakor a Pékdomb facebook közösségi oldalán: A nap egyik legmeghatóbb pillanata a megemlékezések sorában. Hajdú Klári néni, aki Andódról került a faluba, a felvidéki magyarok “lakosságcseréje” során és Mandl Péter bácsi, akit 1946-ban 23 évesen telepítettek ki a faluból sváb származása miatt. A bejegyzéshez fűzött hozzászólásában Pájer Árpád kiegészítést tett, amit azóta egy Mandl Péterrel készült életútinterjú tovább részletez.  “Mandl Pétert is felvették 1946-ban a nagykovácsi kitelepítési listára, ezért – de jure – kitelepítették. De facto nem, mert, mint a kitelepítési lista is rögzíti “fogság”-ban volt a nagykovácsi magyar-németek 1946.05.02-04-ig tartó kitelepítése idején. Az önéletrajzából “szabadon”: 1944 szeptemberében magyar behívó paranccsal vonult be, majd átkerült – nem önként – a német hadseregbe. Amerikai fogságba került a nyugati fronton, Elzász-Lotharingiában, onnan is szabadult, de nem kapott hazautazásra jogosító igazolást, így Németországban kényszerült maradni. Az 1946.05.03-án kitelepített Mandl család Németországban, a Nemzetközi Vöröskereszttel kerestette Mandl Pétert, s ez sikerrel is járt: a fogságból szabadult Mandl Péter és a kitelepített Mandl család a németországi Zuzenhausenben találkozhattak újra. Mandl Péter ősei, egyikei voltak 1702-től, a törökök kiűzése utáni Kowatsch újra építésének.” (P. Á.)

Így, Mandl Péter tekinthető a híd egyik pillérének, míg a másik pillér Hajdú Klári néni. Klári néni még Andódon született és sok társával együtt átélte azt a vészkorszakot, amikor szülőföldjéről ide kellett költöznie a nagypolitikai akarat parancsára, abba a faluba, amit a németeknek 250 év után el kellett hagyjanak.

A nagypolitikai döntés feletti emberi kézfogásnak lehetünk tanúi, ha ezt a képet szemléljük.

Cikk megosztása

Nincs hozzászólás »

A búcsúk egyik kötelező eleme az elszármazottak, a távol élők hazaérkezése, vendégül látása. Így van ez évről-évre a Nagykovácsi búcsúkon is. A búcsú második napján a kitelepített egykori magyar németek érkeznek, míg az első napon az andódiak a vendégeink.

Andód https://hu.wikipedia.org/wiki/And%C3%B3d és Nagykovácsi kapcsolata hosszú múltra tekint vissza. A Szlovákia területén fekvő településről 1946-ban a kitelepítés, “lakosságcsere” következményeként több család került Nagykovácsiba, ahonnan a sváb lakosságot szinte teljes mértékben kitelepítették.

Czuczor Mária Andód polgármestere a megemlékező koszorúzáson vett részt, az andódi Aranykalász Asszonykórus ünnepi műsorral érkezett az idei búcsúra is.

A koszorúzásra a Kolozsvár téren került sor, az Ördögárok hídján ível át a két szobor, az egyik a magyarországi németek, a másik a felvidéki magyarok kitelepítésének állít emléket.

Cikk megosztása

Nincs hozzászólás »

A Mészégető, 1962.
Aranyiné, Magdolna fotója, Nagykovácsi Pékdomb

Borovszky Samu: Magyarország vármegyéi és városai. Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye. Kő és agyagipar fejezet (A szerkesztés lezárása 1910.)

“…Ez iparágban nagyobb telepek a következők:… Polacsek Lipót mészégetője Nagykovácsi, 18 munkás. Rácsky János mészkőbányája és mészégetője Nagykovácsi, 25 munkás….”

Forrás:http://www.arcanum.hu/hu/online-kiadvanyok/Borovszky-borovszky-samu-magyarorszag-varmegyei-es-varosai-1/pest-pilis-solt-kiskun-varmegye-ii-128B6/ipar-kereskedelem-hitelugy-es-forgalom-irta-haraszthy-lajos-12C91/i-az-ipar-12C92/ko-es-agyagipar-12CC2/

Cikk megosztása

Nincs hozzászólás »

A-kastély-víztornya-privát fotó-Helyismereti-dokumentumtár

A napokban gőzerőkkel folyik a Kastély felújítása. Az építkezés nem ad alkalmat az apró részletek felfedezésére, annál inkább ad okot végig gondolni, hogy élt mindig is együtt a Kastély a település történelmével, az országos változások hogyan változtatták meg sorsát, funkcióját, a benne élőket.

“…Kovácsi területének birtokjogát – más Pilis megyei helységekével együtt – a Wattay család már a török idők alatt biztosította magának. Így az eltelt két és fél évszázad alatt előbb a Wattay – Róth család (1686-1828), majd házasság útján a Teleki – Tisza család (1828-1946) birtokában volt a település…” Forrás: Szatmári Lajos Nagykovácsi rövid története, 1991. 12. p.

A kastély építése az 1840-es években kezdődik, onnantól szemlélője az épület a történelemnek, már kilenc évesen Görgey főhadiszállásának ad otthont. A magyar történelem és a helyi történések krónikáinak összegzésénél szinte mindig említésre kerül, azonban történetének részletes feltárása még nem teljes. (1944-45-ben a kastély a Nemzetközi Vöröskereszt oltalma alatt állt, menedéket nyújtva üldözött szülők gyerekeinek. 1945. év nyarán a Szövetséges Ellenőrző Bizottság angol tagjai lakják a kastélyt.) Forrás: Szabolcsi József: Adalékok Nagykovácsi történetéhez, Budapest, 1960.

Későbbi bejegyzésekben ismertetjük az eddig fellelhető források nyújtotta anyagokat, a különféle források által nyújtott információkat összegyűjtve, illetve új forrásokat keresve a Kastély történetéhez.

A Kastély építésének pontos ideje sem ismert, a területén megtalált kút kávájára az 1821-es évszámot vésték, amely azonban nem bizonyítja egyértelműen az építkezések megkezdésének idejét, hiszen a kút létezhetett a Kastély építése előtt, önállóan is. A Kastély  történetének  megismerése első lépéseként, vegyük szemügyre az épületegyüttes még az átalakítás idején is jól látható, érdekes részleteit. Az egyik rejtélyes figura a Víztornyon lévő elefánt. A másik a kastély főépületének homlokzatán lévő kardos vitéz, ki a kardján egy levágott fejet emel  a magasba, vitézsége dicsőségének bizonyítékaként, másik kezében három gabonaágat tartva. Ha a víztornyon egy muflon, egy szarvas vagy őz ábrázolása lenne, talán könnyebben megérthetnénk, miért az az állat került a toronyra. Hogy kerül Nagykovácsiba elefánt?

A szimbólumok magyarázata a Tisza család grófi címerében található. Erdős Pál Tisza-kutató a Magyar Családtörténet Kutató Egyesület oldalain publikált cikkében mutatja be a grófi címert. http://www.macse.hu/society/csaladok.php?id=2

A kovácsi birtok és a Kastély is vadászati céllal működött főként. Geszten és Kocsordon vannak a család jelentős birtokain épült további kastélyok.

Cikk megosztása

Nincs hozzászólás »

Aratás Nagykovácsiban. A fotó a Pékdomb oldalról származik. Barka Istvánné, Csernus Teri néni fotója

Csoportkép aratáskor Nagykovácsiban. A fotó a Pékdomb oldalról származik. Barka Istvánné, Csernus Teri néni fotója

Cikk megosztása

Nincs hozzászólás »

Nagykovácsi fiatalok konfirmálás után a régi, kis református templom előtt

Cikk megosztása

Nincs hozzászólás »

Töréspontok - 2017-06-19

Marchut Réka: Töréspontok című tanulmánykötetének borítója

Marchut Réka Töréspontok című munkája, a Budapest környéki németség második világháborút követő felelősségre vonása és annak előzményei (1920-1948) alcímmel jelent meg az MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont, a Magyar Történelmi Társulat és a Budaörsi Passió Egyesület gondozásában 2014-ben. A tanulmánykötet 4. fejezete foglalkozik Nagykovácsi kitelepítésével. A doktori disszertáció gazdag forrásanyagra hivatkozik, kiterjedt bibliográfiát használ. A nagykovácsi kitelepítéssel kapcsolatban a Historia Domus, Greszl Ferenc dokumentumain túl, a téma szerint a  Székesfehérvári Püspöki Levéltár, a Politikatörténeti Intézet Levéltára anyagait is feldolgozza.

Cikk megosztása

Nincs hozzászólás »

Cikk megosztása

Nincs hozzászólás »

Sváb menyasszony - 2017-05-30

Sváb lakodalmak

 

Enczmann László pilisszentiváni előadásában ( az előadás a Pilisszentiváni Helytörténeti Egyesület szervezésében, Czigler Ágota felkérésére jött létre) a régi sváb esküvőkről tudhattunk  meg sok érdekeset  Szentiván és Solymár szokásait, ezek időbeli változásait is elemezve. A vetített képes előadás a személyes, solymári emlékeken túl, főként Bonomi Jenő etnográfus kutatásaira alapozott. Bonomi legismertebb munkái a Buda környéki németség, elsősorban Budaörs és a budai hegyvidék néprajzához, azok történetének kutatásához és művelődéstörténetéhez kapcsolódnak.

A sváb menyasszonyok ruhája sötét volt, a menyasszonyi koszorú és a kötény volt csak fehér. A kötény fehér, többnyire rakott, pliszírozott anyagból készült. Az ártatlanság szimbólumaként szerepelt, megesett lány, másodszor férjhezmenő özvegyasszony sem viselhette. Az esküvői ruhák és a násznép ünnepi öltözetét is egészen sokáig rozmaring ágacskák díszítették, valamilyen fehér díszítőanyaggal kombinálva. A rozmaring a svábság életében jelentős szerepet játszott, a tisztaságot jelképezi, szerencsét és egészséget hoz. Áldozás után a menyasszony az oltárra tett egy rozmaring szállal díszített almát, evvel tudatta, a papot meghívják a lakodalomba. A lányok akkor mehettek férjhez, ha rá tudtak ülni a hajukra, vagyis olyan hosszú volt már, hogy kétszer körbe tudta a copfját a karján tekerni. A sváb lakodalomban nemcsak a vőfély mond köszöntőket, szinte mindenkinek illett valamely alkalommal verselni. Ezeket a verseket füzetekben gyűjtötték össze. Voltak közöttük „szép, istenes” versek, de voltak szókimondó, csipkelődő versikék, magyar és német nyelven vegyesen.

A templomi szertartásnak természetesen, de az esküvői menetnek, a lakodalomban minden mozzanatnak (ültetésnek, ételek-italok sorának stb.) is kötött rendje volt.

Kiemelve néhányat, amelyek eltérnek más tájegységek esküvői szokásaitól.: Pilisszentivánon a templomban a szertartás végén az ifjú pár vezetésével az egész násznép körbe kerüli az oltárt, a vőlegény átadja az esketésért járó pénzt a menyasszonynak, aki elhelyezi ezt az oltár mögött. Ezt az oltár körüli körmenetnek nevezték. A lakodalmas ház udvarán, ha az időjárás megengedte, hogy kinn lehessen a násznép, lombsátor készült, így lesz a lakodalom igazi sátoros ünnep. A menyasszony viseletén érdekesség (ezt solymári és szentiváni fotón is láthatjuk) a mirtusz, gyöngykoszorúból induló a szív tájékára elérő díszítés. A díszítés segít abban, hogy az asszonyi élet során a családot az ész és a szív, az asszonyi gondoskodáson keresztül, harmóniában tartsa.

A helyi, (még szerény) helytörténeti dokumentációban sváb esküvői fotó nincs. Nagyon reméljük, sikerül majd gyűjteni, közzétenni ilyet. Egy fiatal pár, ünnepi, de nem esküvői fotóját tesszük közzé, illetve a sváb esküvők szimbolikus növénye, a rozmaring szerepel a másik képen egy fiatal fiúval és egy idősebb nőalakkal, aki feltételezhetően az édesanyja lehet, mindketten sváb viseletben.

Cikk megosztása

Nincs hozzászólás »

Az Tisza-Teleky kastély 10 éve Nevelőotthon írta Szatmári Lajos 1968-ban

A “Községi Krónika Nagykovácsi, 1968.” dokumentum első lapjain láthatjuk ezt a képet a Kastélyról.

” …1968. június 16-án ünnepelte az Országos Erdészeti Főigazgatóság Nagykovácsi Nevelőotthona fennállásának 10. évfordulóját. Az ünnepségen az intézet tanulói tetszetős kultúrműsort adtak, valamint torna és csoportos táncszámokat mutattak be…”

Szerzők: Papp Gábor és Szatmári Lajos.

Cikk megosztása

Nincs hozzászólás »

Bakács István: Iratok Pest megye történetéhez. 1002-1437. Pest Megye Múltjából 5.

A határbejárás leírása:

   “144. regeszta (1274. máj. 17. után) Az esztergomi káptalan IV. László király parancsára a nyulakszigeti apácákat beiktatja a Moys királynői tárnokmestertől kapott Chaba birtokába. A határ keletről nagy erdőben levő hegyen indul ki észak felől a Cheu-ről Kurth-ba menő nagy utón, amelyet Kuest-nak neveznek, azután dél felé kis darabon halad, nyugat felé letér az útról egy füves utón, azután kissé továbbmenve dél felé a hegyre megy egy kőig, ahol a Kurth-i népek földjével határos, ezután egy száraz és köves völgyön át, az Esztergomból Budára vivő nagy utón át haladva a két Vrskurtuel nevű körtefához ér, innen nyugat felé szántóföldön át a Bercz-re megy, azután sokáig egy vesszős helyen egy kimagasló hegyre, a Chababykteteu-re, ahol a Venecia-i népek földje végződik és itt a Kowachy népek földjével határos, majd ugyanazon az utón át nyugat felé egy erdőn megy át s innen az utón észak felé fordul s sokáig ugyanazon az utón halad s Eynard várához közel letér az útról s itt válik el Kowachy népének földjétől és Miklós Tynne (Tynna)-i népeinek földjével lesz határos, majd egy kereszttel megjelölt tölgyhöz ér, azután kelet felé két régi határjelhez ér, ahol egy uj is van, majd nyugat felé két régi határjelhez és egy újhoz, majd újból észak felé fordul két régi földhatárjelhez, ahol a harmadik uj s ott Tynna népeinek földje határos Oberch-i Apollinar fiainak, Jakabnak és Ombusnak földjével, ezután észak felé van két ‘régi és egy uj határjel, majd újból kelet felé fordul s itt van két régi és egy uj határjel, majd lejjebb kelet felé van két határjel, azután kissé továbbmenve van két régi és egy uj határjel, majd kis távolságban egy réten van két régi és egy uj határjel, majd nagy távolságban egy hegyoldalon van régi és uj határjel, végre ugyancsak sokára eljut a Cheu-ről jövő Kuest-nek nevezett úthoz, ahol Jakab és Ombus földjeinek határa végződik, azután visszatér az utón az első határjelhez. Eredetije DL 902., 18. sz.-i egyszerű másolat: Pest megy 88. Fejér V. 2, 159., Wenzel IX, 573., Budapest 136., Bártfai Szabó 76.”

Források: https://library.hungaricana.hu/hu/view/PESM_Pmm_05/?pg=67&layout=s&query=Kowachy

idézi Ziegler Ágota: Szülőföldem szép határa 1. 2. Pilisszentiváni füzetek.

http://www.sulinet.hu/oroksegtar/data/magyarorszagi_nemzetisegek/nemetek/pilisszentivani_fuzetek/szulofoldem_szep_hatara_1/

http://www.sulinet.hu/oroksegtar/data/magyarorszagi_nemzetisegek/nemetek/pilisszentivani_fuzetek/szulofoldem_szep_hatara_2/

 

Cikk megosztása

Nincs hozzászólás »

Mandl Jakab tábori képeslapja 1916.

2017. márciusának közepén a Tompa Mihály utca 14. szám (Tóth-ház) lebontása közben kerültek elő iratok, dokumentumok a gerendázat és stukatúr között. A papírok között tábori levelezőlapokat találtak. Mandl Jakabné címére adták fel a lapokat az első világháború idején. A címzett: Mandl Jakabné, Nagykovácsi, Budai utcza ház szám 54. Pest megye

Az anyagot digitalizálásra a helytörténeti gyűjtemény 2017. áprilisában kapta meg Kiskun Judittól.

Cikk megosztása

Nincs hozzászólás »

Térzene - 2017-05-03

Kifejezetten jól áll a főtérnek, a Tisza István térnek a térzene. A Veszprémi Légierő Big-band Zenekar ma kipróbálta és bebizonyította.  Az idei, a 15. Művészeti Találkozó keretében zenéltek minden kovácsi délidőben korzózónak. 2017. április 30.

15. Művészeti Találkozó 2017. április 30.
Veszprémi Légierő Big-band

15. Művészeti Találkozó 2017. április 30.
Veszprémi Légierő Big-band

A közönség élvezi a napsütést, a tavaszi térzenét

Cikk megosztása

Nincs hozzászólás »