Szatmári Lajos (1910- 2005)
Tanár úr, Lajos bácsi
többnyire így szólították, így szólítottuk. Idén, december 18-án van születésének 110. évfordulója.
Sokan talán már csak a tiszteletére alapított díj, az önkormányzat által évente átadott elismerés címadójaként ismerik. Minden évben nagy öröm, hogy kiosztásra kerülnek a Szatmári-díjak, elismerve egy faluban élő, dolgozó pedagógus munkáját, aki a szűken vett szakmai tevékenységén túl sokat tett Nagykovácsi kulturális életéért.
Amikor a díj alapítását kezdeményeztük az vezérelte a testületet, hogy megmutathassuk azt a szemléletet, értékként kiemelve, amelyet Tanár úr képviselt, természetesen nevének-emlékének megőrzését is célul tűzve.
Szatmári Lajos sírja a nagykovácsi temetőben, a tanítók sírkertjében, a ravatalozó mögött található.
Tanár úr Taktaharkányban született, minden életrajzában kiemelte, hogy a Rákócziak egykori birtokán. Édesapja az I. világháború áldozata lett, ötévesen már árva volt. Édesanyja erős kitartásával nevelte testvéreivel együtt, így kezdte iskoláit. A jófejű, szorgalmas diák polgári iskolába, majd a Sárospataki Tanítóképző Intézetbe került. A klasszikus mobilitási csatornát jelentő tanítóképzőben igazi jó helye lett. Elismerték tehetségét, szorgalmát. 1932-ben Györgytarlóra kerül tanítónak. A tanult fiatalember, aki ekkor, jegyezzük meg , 22 éves, a tanyán egy 70 tanulóból álló osztatlan iskola tanítója lett, a tanyasi négyszáz lelkes cselédség egyetlen kulturális, mit is lehetne mondani erre, maradjunk Lajos bácsi szófordulatánál, munkása lett. A rádió, amit első keresményeiből vett, a gazdaság egyetlen kommunikációs felülete volt, azon keresztül, Tanár úron keresztül jöttek a hírek a tanyára.
Aki láthatta azokat a vázlatfüzeteket, amelyekkel Szatmári Lajos az óráin dolgozott, egy egészen különlegesen kidolgozott, aprólékosan, nyugalmasan kezelt világba láthatott bele.
1944-ben a behívó nem tűrt halasztást, a háború esztelensége akkor már a tanítóknak sem kegyelmezett. 1946-ban, hadifogság után kerülhetett haza Sárospatakra. A hadifogságban sem tagadta meg önmagát, Tábori Stúdiót szervezett, ahol ugyanazt tette, mint egész életében mindenhol, tanított.
1957-ben, a gyermekei továbbtanulását segítve kérte áthelyezését Pest megyébe, így került Nagykovácsiba. Megyei vezető szakfelügyelő lett, nyugdíjazásáig megtartva a tárgyait a helyi iskolában.
Nyugdíjazása után is minisztériumi feladatokban működött közre és a folytatta megkezdett helytörténeti munkáit. Nagykovácsi helytörténetírásának Szatmári Lajos egy meghatározó alapköve lett. Kötetei alapvetésként szolgálnak: a református közösség történetének összefoglalása, a helyi óvoda históriájának megírása nagy fejezetet jelentett, de Nagykovácsi történetének rövid leírása is mérföldkő lehetett, első hazai írásos dokumentumként megjelenő helytörténeti munkaként.
Tudományos tevékenységét elismerve, erre nagy szeretettel rámutatva, engedjük meg azt a lokális színt is látszani azok számára, akik nem ismerhették őt, mára ez a réteg Nagykovácsi lakosságának jelentősebb része, hogy vannak tanítványai, ma már nagyapa korban ugyan, de jó egészségben, akik diákkori becenevét ő adta. Aligha lehet szebb bizonyíték arra, hogy komolyan gondolta, emberekkel-személyiségekkel foglalkozik.
Szerencsém volt ismerni őt, egyik elsőként megjelent helytörténeti füzetében ifjú kartársaként említett a dedikációjában, büszke vagyok rá. Sokan emlékszünk rá nagy szeretettel, a megemlékező írás Réthy Mária, az egykori (helytörténettel foglalkozó) kolléga gondoskodó segítségével jött létre.
Emlékezzünk meg róla érdemben, tisztelettel!
Nagykovácsi, 2020. december 18.
A cikk megjelent a Tájoló 2020. évi decemberi számában.
