Nie Wieder! Soha többé!
75 éve történt
Thomas Pitz visszaemlékezése Franz Greszl „Grosskowatscher Heimatbuch” című könyvét egészítette ki. A most rövidítésekkel közreadott interjút Réthy Mária fordította le, a Nagykovácsi Harangszó című helyi lap 1991. májusi számában adta közre. Ez a lap első száma volt, akkor a szerkesztők, a nagykovácsiak a 45. évfordulóra emlékeztek.
„ (…) 15 éves voltam akkor. Most megpróbálom az emlékezetemben megelevenedő képeket összerakva felidézni a velünk történteket. Az oroszok bejövetele, 1944. december 25-e, és a sorsdöntő nap, május 3-a között kétség és remény között éltünk. A „vörös lovon” érkezettek a zaklatás legkülönbözőbb módozataival gondoskodtak arról, hogy félelmünk ne szűnjön. Rettegtünk, amikor gyanús alakok közül egy is feltűnt utcánk végén. Látogatásaik célja általában beszolgáltatási parancs bejelentése, elkobzás, lefoglalás, letartóztatás vagy internálás volt. Nem csoda, hogy mindenből elegünk lett.”
A nyomás egyre nagyobb volt. A nagypolitika szintjén 1944 decemberétől deklarált cél volt a fegyverszüneti szerződés aláírása, 1945. tavasza óta pedig a háborús bűnösök felelősségre vonása, a földosztás elindítása írja Ritter György: Hazáink című könyvében. Innen idézve: „1945. május 5-én éjjel 3 órakor 30 személyt hurcoltak el Nagykovácsiból, köztük Greszl Ferenc plébános édesapját. Az elhurcoltak nyakába szégyentáblát aggattak, melyeken a „nyilasok” és „volksbundisták” felirat szerepelt.”
Az elűzetést tehát valójában jogfosztás, vagyonelkobzás, internálások, háborús bűnöséggel való kollektív megbélyegzés előzte meg. A fővárost körülvevő svábgyűrű felszámolása a háború vége óta folyamatosan zajlott. Nagykovácsi esetében a helyzetet nagyban súlyosbította, hogy 1945 szeptemberétől a sváblakosságra, akiket összezsúfolva összeköltöztették (gettósították), majd a faluba több hullámban telepes családokat költöztettek, azaz a még itt lévő lakosságra „rátelepítették” az új betelepülőket.
Így válik érthetővé Thomas Pitz visszaemlékezése: „Éppen ideje, hogy nyomorúságunknak vége szakadjon!”
A szülőföldön átélt traumák miatt vágyott volt az őshaza, mint később kiderült, sajnos idealizált képe.
„Marhavagonokba zsúfoltak bennünket. Harminc ember a maga meglehetősen terjedelmes poggyászával úgy megtöltött egy-egy vagont, hogy éppen csak megfordulni tudtunk. Holmijainkért mindaddig aggódtunk, amíg az ellenőrzés meg nem történt. (…) Végtelennek tűnő várakozás után délután 5 óra körül szerelvényünk megindult nyugat felé…”
Az egykori óhazában, német földön nehezen indult az élet, sok keserűség és megaláztatás várt a kitelepítettekre. A honvágy, az elszakadás, elszakítás fájdalma mellett (sok esetben családokat, testvéreket szakított el történelem) újra a bizonyítás, az újrakezdés nehézsége várt rájuk.
A faluból több, mint 2000 embert, 600 családot vagoníroztak be. Eltűnt egy teljes falu. Magával vitte a falu 250 évének élő emlékezetét; az ünneplés, a mindennapok kultúráját, a gazdálkodás kultúráját; a hagyományokat, a szokásrendszert, a felbecsülhetetlen értékű közösségi tudást a tájról, a környezetről, az erdők-mezők, szántóföldek növényeiről, virágairól, állatairól. Elvinni már nem tudták, mert mindez valahol szilánkjaira törött, majd elporladt: a falu akkori közösségét. Mikor tört el? Röviddel a háború után, amikor összezsúfolódva, egybeköltöztetve nézték félve és megrettenve, hogy elfoglalják a házaikat? Vagy a vagonokba szortírozásnál? Ki tudja.
Az egykori közösség elveszett, azonban az idetartozás érzése, a szülőföld iránti tisztelet és vágyakozás szinte sosem.
Isten veled, Hazánk! – ezzel a felirattal és magyar zászlóval díszítve indult el egy szerelvény, 75 éve az ismeretlen felé.
“Heimatkirche”, a festmény emlékezet alapján készült a kitelepítésben
