A nagykovácsi vadgesztenyesor

A napokban, ha beérünk a faluba, vagy éppen a város felé tartunk mindenképpen rá kell csodálkoznunk a Kastély melletti vadgesztenyesor virágzó szépségére. Minden évszakban szép látványt nyújtanak, de a virágzás idején különösen.

26 fa áll szépen egymás mellett. Méretük hasonlónak tűnik. A koruk azonban, bizonyos, hogy nem hasonló. Az új hat fa a Kastély bejáratában lévő hidat veszi körül 4 a hídtól balra, 2 jobbra áll. Ezeket a hatvanas években ültették.  Az 1968-as légifotókon látható, hogy mennyivel később kezdték életüket, mint a nagyobb szakaszt formáló, 20 fából álló fasor. Az 1971-es légifelvételen látszik, hogy már lombkorona méretük ekkor megközelítette a jóval régebbi húszas fasorét.  Ez a Kastély nyugati, víztorony magasságából indul és a buszmegálló végéig tart. Ezek korára csak találgatásaink lehetnek. A gesztenyefák elélhetnek akár 250 évig is, akkor nem kizárt, hogy az 1700-as évek végén már itt csemetéskedtek.  A fasor elhelyezkedése azonban erősen arra enged következtetni, hogy az épület övező sövénykerítés vagy épített kerítést követi. A Kastély építésének pontos évét nem tudjuk, a parkban lévő kút feliratából az 1821-es évre következtetünk, vagy az ez utáni évekre. Elvileg akár kétszáz évesek is lehetnek ezek a fák. A Bach-korszak idején a budai hegyekbe nagyon sok vadgesztenyesort ültettek, ha akkor kerültek ide, akkor százhatvan évesek is lehetnek. 1849-ben az uradalmi szérűskertben Görgey katonái Miskei Imrét itt lőtték le, mert mint Császári Királyi biztos Ausztria részére a pilisi járásban újoncozott. A falu szépen adott nemzetőröket a szabadságharc számára, így hálából a Bach-rendszer biztos nem ültetett vadgesztenyesort a falunak, hacsak nem Miskei tiszteletére.

Elgondolkodhatnánk azon is, miért pont húsz fa került ide, több is elfért volna ezzel a távolsággal. Van-e jelentősége ennek a számnak? Tisza Domokos költő, aki maga is szerette a nagykovácsi birtokot, nagy kedvét lelte ebben a tájban, verseiben is emlékezik erről. Talán az ő emlékét őrzik a fák?  Nagyon fiatalon halt meg, de ő még a húsz évet sem élhette meg, mindösszesen 19 év adatott.

A visszaemlékezések, fotók szerint a két háború között, a harmincas-negyvenes években a húsztagú fasor majdnem a maihoz hasonló méretben már ott díszelgett a falu elején, tehát egészen biztos, hogy a legóvatosabb becslés szerint is százévesek, azóta köszöntik az úton lévőket.

Nagykovácsi Nagyközség Önkormányzata Képviselő-testülete a Nagykovácsi helyi jelentőségű természeti területeinek és értékeinek védelméről szóló 7/2004. (III. 5.) önkormányzati rendelete által „A Kossuth L. utcában a kastély előtti vadgesztenye fasor” néven helyi jelentőségű védett természeti értékké nyilvánította a fasort.

Megmentésükért, védelmükért sokszor kellett tenni, reméljük még sokáig csodálhatjuk őket!

Források

Dr. Szabolcsy – B. Szatmári – Dr. Jablonkay: Adalékok Nagykovácsi múltjából. Nagykovácsi Honismereti Könyvek 2001.

Ludányi Csaba László: A Teleki–Tisza-kastély előtti védett vadgesztenye fasor sérült, korhadó egyedének vizsgálata. Szakdolgozat. 2018.

Pesti Napló, Budapest, 1912. július 7.

https://zordidok.blog.hu/

Vertreibung – Elűzés 1946.

2019. május 5-én a Német Nemzetiségi Önkormányzat megemlékezést tartott a Nagykovácsi német ajkú lakossága kitelepítése 73. évfordulója alkalmából. A megemlékezés a szakadó eső miatt, a szentmisét követően is a templom falain belül folytatódott.  Beszédet mondott Kiszelné Mohos Katalin Nagykovácsi nagyközség polgármestere és Dr. Klein Ferenc a Német Nemzetiségi Önkormányzat elnöke. Emlékbeszédében Csenger-Zalán Zsolt országgyűlési képviselő úr érintette, Nagykovácsi kitelepítéséhez családi emlékei is fűződnek, a szülei elmesélte családi emlékek közül is kiragadott egy egykori kedves vendéglátó családot, a kapcsolat további  ápolásának lehetőségét  a nagykovácsi történelmi sorsfordulat.

A megemlékezésen a Zsámbéki Német Nemzetiségi Kórus is részt vett.

Az eső ellenére az ünnepi közönség koszorúzással fejezte be az ünnepséget a Kolozsvár téren a Kitelepítési Emlékműnél.

Szomorú évforduló, 2019. május 3.

1946. május 2-án a 7489a számú szerelvény elindult az elűzött nagykovácsi családokkal Németországba, a hivatalos adatok szerint 420 fővel. Május harmadikán a H0703 szerelvény 1029 fővel indult el Solymárról a vasútállomásról messze, ismeretlen földre.

 „Nagykovácsiban is úgy indult meg az elűzés, hogy előtte komoly rátelepítés valósult meg. Az áldatlan állapotok elhúzódtak, a németek elkezdték a vagyonukat valutára váltani. Tavaszra feloszlatták az egyházközséget. Greszl Ferenc plébánost szinte elrabolták, amikor március 20-án letartóztatták és a biatorbágyi állomáson bevagonírozták. (…) A vagyonelkobzások és az összetelepítés miatt senki nem akarta magát mentesíteni, így Nagykovácsiban mindössze 10 német család maradt vissza. Három transzporttal május 2. és 4. között 2004 főt szállítottak ki Németországba.” Az idézet Ritter György: Hazáink című könyvéből származik, a szerző 2019. május harmadikán vendégünk volt.  A könyvbemutatón megismerhettük a munka összeállításának szempontjait. A bevezető tanulmány levéltároshoz illő precizitással veszi végig, és tárja fel a szülőföldről való elűzetés joghelyeinek szomorú sorát. Hány és hányféle döntés előzte meg a vagonok és transzportok elindulását. A kitelepítés fogalom összetett jelentésrétegeit tárja fel a szerző, különbséget téve az internálás, a kényszer sorozás, a málenkij robotra hurcolás, a jogfosztás,illetve az elűzés között. Hat életút interjú elevenedik meg a kötet második részében: két Solymárról elűzött család, két a Felvidékről „áttelepített” család, két matyó „telepes” család története.

A könyvbemutató beszélgetés után alkalom nyílt a könyv megvásárlására,  dedikáltatására is.  A kötetből egy az Öregiskola könyvtárába is bekerült.

A Német Nemzetiségi Önkormányzat és közösség tagjai ezen a napon, május harmadikán, a legnagyobb nagykovácsi transzport szomorú útját követve átmentek Solymárra, a vasútállomásra emlékezni, mécsest gyújtani.

Régi május elsejék emlékére

A fotó gyűjtemény a Pékdomb közösségi oldalról került válogatásra, a közösségi emlékezet egyfajta lenyomataként, privát fotók formájában megőrizte a település hatvanas-hetvenes évekbeli május elsejéit.

Tavaly egy ötven éve készült filmet is megosztottunk a Krónikán, érdemes rákeresni a filmre is.