Hajdú Klári néni temetése

Létrehozva Szerkesztő
✝︎ Kovács Györgyné, sz. Hajdú Klára

Hajdú Klári néni és Kiszelné Mohos Katalin polgármester asszony a Rákóczi utca felújítása utáni avatáson

Hajdú Klári néni és Mandl Péter

Hajdú Klári néni egy tsz vacsorán

Tegnap utolsó útjára kísértük Klári nénit. Klári néni életének 94. évében halt meg.
Kiszelné Mohos Katalin polgármester asszony így búcsúzott a temetésen:
„Kedves Gyászoló Család! Kedves Búcsúzók!
Nagykovácsi önkormányzata és közössége nevében búcsúzom ma Klári nénitől. De ez a búcsú számomra személyes is. Mert bevallom, én mindig úgy éreztem, Klári néni örökéletű.
Annyiszor láttuk talpra állni, annyi nehézségből kilábalni, hogy szinte természetesnek vettük, hogy ő mindig itt lesz közöttünk. A maga derűjével, határozottságával, elképesztő munkabírásával. Mindig lesz valami dolga, valaki, akinek segíteni kell, valami, amit el kell intézni.
Klári néni igazi egyéniség volt. Megvolt a véleménye, és el is mondta. Ha valamit nem talált rendjén, szóvá tette. Lehetett tudni, mit gondol, és lehetett számítani rá. A szavai mögött ott volt a saját példája. A munkája, a gondozott portája, a másokra fordított figyelme.
Sok viszontagságot megélt, mégsem veszítette el az életkedvét. Újra és újra megoldást talált, felállt és továbbment. Közben pedig maradt ereje ahhoz is, hogy észrevegye mások gondját.
Ha valakinek bevásárlásra, gyógyszerre, egy tál ételre vagy segítségre volt szüksége, ő tette, amit tudott. A hivatalba is eljött, utánajárt, érdeklődött, kijárta a segítséget. És milyen sokat elmond róla, hogy ilyenkor másokért emelt szót. Azt szerette volna, hogy annak legyen könnyebb, aki éppen nehéz helyzetbe került.
Aki megállt megcsodálni a virágait, abból könnyen vendég lett. És a vendég kezébe jutott az éppen érő gyümölcsből vagy a nyíló virágból. Ezek az apró gesztusok is hozzátartoztak Klári nénihez. Örömét lelte abban, ha adhatott.
Amikor arra gondolok, hogy közel kilencvenévesen még felmászott a fára leszedni a gyümölcsöt, ma is egyszerre érzem az aggodalmat és a csodálatot. Leesett, de abból is meggyógyult. Ez is megerősítette azt az érzést, hogy ő mindenből felépül. Hogy az ő ereje valahogy kifogyhatatlan.
Ezért most különösen nehéz elfogadni, hogy mégis elérkezett a búcsú.
Amikor a Nagykovácsiért Emlékéremmel köszöntöttük, egy olyan embernek mondtunk köszönetet, aki a mindennapokban, egészen természetesen tett a közösségért. Ismerte a körülötte élőket, figyelt rájuk, összetartotta őket. Az ilyen emberek jelenléte biztonságot ad. Jó tudni, hogy vannak. És nagyon érezzük, amikor már nincsenek.
Kedves Család!
Önöknek az édesanya, a nagymama, a dédnagymama hiányzik majd. Nekünk pedig Klári néni, akit annyian ismertünk és szerettünk. Őszinte részvéttel osztozunk a fájdalmukban. Kívánom, hogy a közös emlékek között újra és újra megtalálják azt a derűt és erőt, amelyet ő adott.
Kedves Klári néni!
Köszönöm az egyenes szavakat, a segítőkészségét, az életkedvét. Köszönöm, hogy megmutattad nekünk, mennyi mindent elbír az ember, és mennyi jót tehet másokért.
Nagykovácsi nevében szeretettel és hálával búcsúzom.
Nyugodj békében!”

A virágokkal borított sír a temetés után Kiszelné Mohos Katalin fotója

Kovács Györgyné (Hajdu Klára) temetése 2026. október 9-én, pénteken volt a nagykovácsi temetőben.

Szerb Antal a Zsíros-hegyen

Létrehozva Szerkesztő

Egy újabb kiváló kapcsolatot fedeztünk fel a magyar irodalom, kultúrtörténet és Nagykovácsi között. Dr. Csapák Alex hívta fel a figyelmemet egy idézetre, amelyet csatolt is a leveléhez.

„Felmerült az is, hogy Szerb hogyan állította be a saját munkáját mások előtt. Pálfy Eszter azt mesélte, hogy az író azt írta egyik barátjának egy levélben akkoriban, hogy hónapok óta csak görög klasszikusokat olvas, mert világirodalmat ír, saját magán pedig így ironizált: »egy humbug, aki vagyok« . Fennmaradt egy vicces anekdota is, miszerint a római irodalom történetét egy kiránduláson meséltette el magának Kerényi Károllyal a Zsíros-hegyen.” Dr. Csapák Alex geográfus kérdése a következő volt, vajon ez a mi Zsíros-hegyünk lehet, a közös kérdésünk pedig az, hogy Szerb Antalról lenne szó?

Dr. Csapák Alex szenvedélyesen kutatja a környék tájait (hegyeit, barlangjait, vizeit), nyilván így akadt a keze ügyébe ez a rendkívül érdekes kultúrtörténeti adat.

Anekdota ez vagy irodalomtörténeti tény – ne is döntsük el, hiszem minket inkább a helyszín érdekel, az a tény, hogy Szerb Antal és Kerényi Károly, az olvasottak szerint, együtt kirándultak a Zsíros-hegyre. Az alábbiak miatt egyértelműnek tekinthetjük, hogy természetesen Szerb Antalról van szó és az is, hogy az említésekben a „mi” Zsíros-hegyünk szerepel.

 

A tényt több forrás egyértelműen igazolja. „Egy vasárnap reggel váratlanul és mindannyiunk nagy örömére Szerb Antal is megjelent reggel a kiránduláson, majd amikor az autóbuszból kiszállva az utunkat elkezdtük, azt mondta Kerényinek: »Károly, kénytelen voltam egy világirodalom-történet írását elvállalni, be van osztva hetekre, a jövő héten a római irodalmat kellene megírnom, te annyival többet tudsz róla, mint én, meséld el nekem a Zsíros-hegyre menet a római irodalom történetét.« Így történt azután, hogy mire a Zsíros-hegyre felértünk, Szerb Antal elégedett volt, a következő héten megírásra került a római irodalmi fejezet, ő pedig úgy érezte, hogy ezzel a zsíros-hegyi kirándulásának célját elérte, ott-tartózkodásának tartalmát kimerítette, és ezért, amikor ebéd után a kinyilatkoztatás [antik szövegolvasás Kerényi vezetésével] elkezdődött, édes álomba merült.” – olvashatjuk a Petőfi Irodalmi Múzeum Facebook-posztjában, amely A hónap szerzője rovatban jelent meg, 2022 márciusában, a hónapban Szerb Antal volt a kiemelt szerző.

Még érdekesebb, hogy ez a kirándulás nem egy véletlen, rögtönzött esemény volt Kerényi és Szerb életében, hanem egy rendszeresen működő szellemi műhely, rendszeres találkozási formája.

A szellemi műhely, az ún. Kerényi-kör volt, amelyeken hétfő esténként az „exkluzív” Stemma-összejöveteleken tíz-tizenöt ember jött össze, klasszika-filológusok, görög-római kutatók, néprajzosok, irodalomtörténészek, ősrégészek, egyiptológusok. Tagjaik között volt: Trencsényi-Waldapfel Imre, Dobrovits Aladár, Devecseri Gábor, Szilágyi János György, Németh László, Hamvas Béla és többek között a fiatal Dömötör Tekla is.

A társaság vasárnaponként kirándult, mindig a Zsíros-hegyre. A kirándulás nem csupán testi felüdülést, jó levegőt, hanem szellemi kirándulást is tartogatott a kör tagjai számára. Kerényi és Szerb barátsága két alkalommal is zökkenőt szenvedett. 1937-ben jelent meg az Utas és Holdvilág Szerb Antal-regény, amelyben Waldheim Rudi (tudálékos, nihilista vallástörténész) modelljében több értelmező, sőt maga Kerényi is magára ismert, ezért két évig egyszerűen nem állt szóba a szerzővel.  A Nyugatban 1938-ben megjelent Szerb-esszé, amelyben Kerényi hatásáról elmúló, fiatalkori szerelemként írt, szintén próbára tette a barátságukat. 1941-ben jelent meg „A világirodalom története”, tehát a zsíros-hegyi Kerényi-magánóra, a római kori irodalomról már a békülés időszakában eshetett meg. Így a kirándulást 1939 és 1941 közé tehetjük.

„Szerb Antallal a Kerényi-körben ismerkedtem meg. Ő nagyon jóban volt Kerényivel. Ez a barátság Kerényi részé­ről, szenvedélyes természetének megfele­lően, bizonyos hullámvölgyeket is meg­ért, amikor például Szerb Antal egyszer Könyvek és ifjúság elégiája címmel egy esszét írt a Nyugatban és ebben azt írta, elégikus han­gon, hogy: hát igen, a fiatalkornak a szerelmei elmúlnak, így elmúlt Kerényi és a vallástörténet is. Hát, ezen őrjöngött Kerényi, hogy hogy lehet az, hogy ő csak úgy elmúlik. És ak­­kor sokáig nem voltak jóban. És Szerb Antal nem jött. Vasárna­pon­ként ugyanis kirándulni mentünk, mindig a Zsíros-hegyre, és a kirándulások igazi tartalma az volt, hogy Kerényi minden héten fölfe­dezett egy új auctort, és a Zsíros-hegyen, miután az ebédet a turistaházban elfo­gyasz­tottuk, Kerényi felolvasott és interpretált val­amilyen szerzőt, akivel éppen ak­kor foglalkozott.”

1941-ben megjelent „A világirodalom története” című munka, benne természetesen a római irodalom résszel. Amikor ez a munka megjelent „A magyar irodalom története” című Szerb Antal- munkát éppen betiltották, szellemiségét nemzetietlennek minősítve.

Szerb Antalt 1943-ban munkaszolgáltra viszik, 1944-ben újra.  1943-ban írt levelet barátjának, Kerényi Károlynak: „Kedves Károly, Míg Te hazánk és magad dicsőségét öregbíted, én krumplikapálásba fojtom bánatom. Borzasztóan hiányzol nekem és főképp akkor fogsz, ha már kiszabadultam, és újra szellemi életet élek.”

A szellemi életre való vágy – talán a zsíros-hegyi kirándulások utáni sóvárgás- beteljesületlen maradt. Szerb Antal 1945 januárjában, Balfon, a munkaszolgálatban meghalt.

Források:

https://www.facebook.com/PIM.Irodalmi.Muzeum/posts/pfbid02Cc2cQwf63xpvtg6Ytv7uXTEphLisQGLy1st5PjGtHx2bDPVDne5Qass8oH3e3BeQl

Szilágyi János György: A legkisebb képű író. Részletek egy rádióbeszélgetésből

Egzisztenciális tudomány – Interjú Szilágyi János Györggyel (1. rész)

Amire még emlékszem – Hofher Józsefné Krenn Borbála feljegyzései

Létrehozva Szerkesztő

A megörökítés, az idők lenyomatának, a saját életidő rögzítésének vágya egyidős az emberiséggel. Nincs összefüggésben az iskolázottsággal, még csak a társadalmi helyzettel sem. Az „Amire még emlékszem” című munka egy idő asszony, Hofher Józsefné Krenn Borbála feljegyzéseit tartalmazza. A kötet szerkesztője Bednárik János. Előszavából kiemelve: „…(a munka) különös értékét az adja, hogy Hofher Józsefné általában nem rugaszkodik el attól a szférától, amelyben a leginkább kompetens: elsősorban saját mindennapjairól és életének nagy élményeiről, traumáiról ír. Ebből az egyedi nézőpontból tárulnak fel előttünk mintegy hatvan év történései az 1920-astól az 1980-as évekig, a korabeli Budakeszi, és ezen keresztül Magyarország, sőt néhány kép erejéig Nyugat-Németország társadalmi viszonyai.”

Társadalomtörténet, a környék kortörténetének érdekes leírása a szomszéd faluból, Budakesziről, ahonnan nézve Nagykovácsi a szomszéd falu, a szerző mégis előbb jutott el Svájcba, mint Nagykovácsiba.

A két szomszédos, svábfalu története természetesen mutat azonosságokat, így különösen érdekes megismernünk a kötetet.

Csodaceruza – Oszkár, a Csodabogár

Létrehozva Szerkesztő

A Csodaceruza magazin gyerekeknek megjelenő folyóirat. A 2025. év negyedik számában olvashattuk az Oszkár, a Csodabogár című verset. Ez a szám a bogarak tematikában készült. Aprócska, de annál érdekesebb vendégeket hívott a lap, a bogarakat. A mesék, a versek, játékos feladatok mind arra tanítanak minket, hogy rovarvilág mennyi érdekességet és szépséget rejteget, érdemes kicsit vizsgálódni, sok mindent megtudhatunk ezekről az apró élőlényekről.

Oszkárral az irodalom vonalán ismerkedhetünk meg,  nem az  állattan az ismeretszerzés területe. Levéltövi Oszkár krumplibogár volt, akinek tornából tiszta ötöse volt, tornádószerű röptét így dicsérte meg a tornatanár. Szöcske Bandi bácsinak azonban meggyűlt vele a baja. A matematika nehéz terep, ezt sokan tudhatjuk, szegény Oszkárnak nem mentek a példák, így veszélybe került az előmenetele: „Ki az órán badar, kibuktatja Nagykovácsi iskolája hamar.”

A veszély azonban elhárult, lepkebarátját megtanítja a csodás repülésre, cserébe a lepkelány a közös repülések alkalmával megszámolva a fákat, kéményeket bevezeti Oszkárt a számok, a matek birodalmába. Oszkár fejében zakatolnak az egészszámok, törtekek, képletek, meg is születik a jeles. Nagykovácsi iskolájában sem lesz baj a bizonyítványával.

Gáti István versét örömmel rögzítettük a Krónika lapjain. A legkisebbek is megtudhatják a versből, merre van Újpest, Göd és Horány, Nagyoroszi és természetesen Nagykovácsi.