Csille az egykori lejtakna bejáratának közelében, a Kossuth utca végén

Csille az egykori lejtakna bejáratának közelében

A 19. század közepén már szénkitermelés volt Nagykovácsiban. Az 1969-es bányabezárásig a település és a szénkitermelés ügye összefüggött. Természetesen a bányatulajdonosok, a bányászat szervezeti keretei folyamatosan változtak, azonban a tevékenység több mint száz évig folyamatos volt.

Az utolsó nagy beruházás elindítását a II. világháború utáni szénhiány indokolta. 1947 szeptemberében Pilisszentivánról elkezdték kihajtani a Jóreménység altárót, amely a Nagykovácsi északi része alatt lévő kőszén kitermelését tűzte ki célul. Az altáró a Zsíros-hegy alatt haladt, elérte Nagykovácsi közigazgatási határát, ezért a nagykovácsi bányászok a Zsíros-hegyen lévő Antal-lejtaknába szálltak le.

Az 1950-es évek közepén a bányavezetés engedélyt adott egy „lejtakna” készítésére (újranyitására) Nagykovácsiban, ahol a bányászok leszállhattak, kiváltva ezzel az Antal-lejtaknán való közlekedést. Ez a lejtakna 1967-ig volt használatban, a most olvasott Krónikás tábla közelében, a régi építésű házak mellett.

A csille és a H-gyűrű kompozícióját Mátyus Attila állíttatta ide, az egykori bányászat és a bányászok emlékére. A csille eredeti ipari emlék, de nem Nagykovácsiból származik (Karászy Zoltán gyűjtése – Dorogi Szénbányák), a felállítás helye azonban szorosan kötődik Nagykovácsi bányatörténetéhez.

Az erre járok, turisták, kirándulók kifejezhetik tiszteletüket Nagykovácsi bányászmúltja előtt a Selmecbányához köthető Bányászhimnusz néhány sorának elolvasásával, amely sorokat a nagykovácsi bányászok meghatottan énekelték minden Bányásznapon.

Szerencse fel! Szerencse le!
Ilyen a bányász élete.
Váratlan vész rohanja meg,
Mint bérctetőt a fergeteg.

Nem kincs után sóvárgok én,
Bányász kislányt óhajtok én.
Bányász kislányt óhajt szívem,
Ki szívében bányász legyen.

És hogyha majd a föld ölében végóránkat éljük,
Isten kezében életünk, Ő megsegít reméljük!
S te kisleány, ne bánkódjál,
Bányásznak halni szép halál,
Egekbe szállani fel, fel!
Szerencse fel! Szerencse fel! Szerencse fel!

 

 

A tábla anyagának összeállításában dr. Szabó István, Szabó Gábor, Kerekes István volt segítségünkre, és a Nagykovácsi Pékdomb helyismereti Facebook-oldal fotói.

 

A Millecentenáriumi emlékmű

A Millecentenáriumi emlékmű

 

Az emlékművet Nagykovácsi Nagyközség Önkormányzata állíttatta, 1996. augusztus 20-án avatták fel. A millecentenárium latin kifejezés, jelentése 1100 éves évforduló. A magyar történelem vonatkozásában a magyar honfoglalás ezerszázadik évfordulóját jelenti.

 

Az emlékmű eredeti felállítási helye a Rákóczi utca 2. szám alatti közúti, zöld sziget volt. Az emlékmű eredeti talapzatát övező terméskő falat helyi kőművesek építették meg. A szobor Fáskerti István szobrász alkotása, a bronz fémborítást Bács Zoltán, szintén helybeli művész készítette el. Fáskerti István a legtöbb köztéri kőszobrunk alkotója. Bács Zoltán képzőművész szintén Nagykovácsiban él, alkot, főként magyar őstörténeti, mitológiai ihletettségű tűzzománc munkáiról, medáljairól, kisplasztikáiról ismert.

A szobor Attila kardját ábrázolja, bronzveretes körítéssel az alján. Az emlékművet az egykori Képző- és Iparművészeti Lektorátus zsűrizte és nyilvános elhelyezését szakmailag támogatta.

Priszkosz rétor (a rétor szónokot jelent vagy a szónoklat tanítóját) bizánci történetíró volt,

448-449 körül egy követség tagjaként Attila hun uralkodó udvarában tartózkodott. Tapasztalatairól több kötetben írt. Attila-kardját, leírása szerint egy pásztor fedezte fel. A kard a földből állt ki, és megsebezte egyik legelő juhának a lábát. A pásztor a kardot Attilához vitte. Attila a pásztor ajándékát átvéve felkiáltott, hogy Mars kardjával ő az egész világ uralkodójául van rendelve. Kiválasztottsága egyértelmű bizonyítékának tekintette.

A középkori magyar krónikák (például Kézai Simon) is megőrizték a kard emlékét.

A hagyomány úgy tartja, hogy Attila halála után a kard a hunok utódaihoz, majd később – a magyar honfoglalás korában – az Árpád-házhoz került. Az emlékezet szerint Álmos vezette vissza fejedelemként a magyarokat a Kárpát-medencébe, s mikor a Vereckei-hágónál időskorában meghalt, a szent kard a fiára, Árpádra szállt, így lett az Árpád-házi királyok egyik dinasztikus kincse.

A történelmi mondáink közé a kard jelképként, a honfoglalók útmutatójaként került, amely az új haza felé vezette eleinket, egyben védelmet és a kapott küldetést jelképezi.

A szobor kőből készült része a kardot formázza, a kard a hegyével felfelé mutat. Függőleges irányban az évszámokat vésték a kőbe: 896 – 1996, a honfoglalás 1100. évfordulójára utalva.

A bronz dombormű stilizált, szimmetrikus növényi mintát mutat, a honfoglaláskori tarsolylemezek jellegzetes indás díszítményeit idézi fel. Hosszanti irányban az évszámok kerültek bevésésre.

A szobor felavatása utáni években itt, a szobor előtt ünnepelte a község az augusztus 20-i ünnepségeket. A szobor 2010-ben az eredeti helyéről áthelyezésre került, közelebb az Ördög-árok folyásához.

Hajdú Klári néni temetése

✝︎ Kovács Györgyné, sz. Hajdú Klára

Hajdú Klári néni és Kiszelné Mohos Katalin polgármester asszony a Rákóczi utca felújítása utáni avatáson

Hajdú Klári néni és Mandl Péter

Hajdú Klári néni egy tsz vacsorán

Tegnap utolsó útjára kísértük Klári nénit. Klári néni életének 94. évében halt meg.
Kiszelné Mohos Katalin polgármester asszony így búcsúzott a temetésen:
„Kedves Gyászoló Család! Kedves Búcsúzók!
Nagykovácsi önkormányzata és közössége nevében búcsúzom ma Klári nénitől. De ez a búcsú számomra személyes is. Mert bevallom, én mindig úgy éreztem, Klári néni örökéletű.
Annyiszor láttuk talpra állni, annyi nehézségből kilábalni, hogy szinte természetesnek vettük, hogy ő mindig itt lesz közöttünk. A maga derűjével, határozottságával, elképesztő munkabírásával. Mindig lesz valami dolga, valaki, akinek segíteni kell, valami, amit el kell intézni.
Klári néni igazi egyéniség volt. Megvolt a véleménye, és el is mondta. Ha valamit nem talált rendjén, szóvá tette. Lehetett tudni, mit gondol, és lehetett számítani rá. A szavai mögött ott volt a saját példája. A munkája, a gondozott portája, a másokra fordított figyelme.
Sok viszontagságot megélt, mégsem veszítette el az életkedvét. Újra és újra megoldást talált, felállt és továbbment. Közben pedig maradt ereje ahhoz is, hogy észrevegye mások gondját.
Ha valakinek bevásárlásra, gyógyszerre, egy tál ételre vagy segítségre volt szüksége, ő tette, amit tudott. A hivatalba is eljött, utánajárt, érdeklődött, kijárta a segítséget. És milyen sokat elmond róla, hogy ilyenkor másokért emelt szót. Azt szerette volna, hogy annak legyen könnyebb, aki éppen nehéz helyzetbe került.
Aki megállt megcsodálni a virágait, abból könnyen vendég lett. És a vendég kezébe jutott az éppen érő gyümölcsből vagy a nyíló virágból. Ezek az apró gesztusok is hozzátartoztak Klári nénihez. Örömét lelte abban, ha adhatott.
Amikor arra gondolok, hogy közel kilencvenévesen még felmászott a fára leszedni a gyümölcsöt, ma is egyszerre érzem az aggodalmat és a csodálatot. Leesett, de abból is meggyógyult. Ez is megerősítette azt az érzést, hogy ő mindenből felépül. Hogy az ő ereje valahogy kifogyhatatlan.
Ezért most különösen nehéz elfogadni, hogy mégis elérkezett a búcsú.
Amikor a Nagykovácsiért Emlékéremmel köszöntöttük, egy olyan embernek mondtunk köszönetet, aki a mindennapokban, egészen természetesen tett a közösségért. Ismerte a körülötte élőket, figyelt rájuk, összetartotta őket. Az ilyen emberek jelenléte biztonságot ad. Jó tudni, hogy vannak. És nagyon érezzük, amikor már nincsenek.
Kedves Család!
Önöknek az édesanya, a nagymama, a dédnagymama hiányzik majd. Nekünk pedig Klári néni, akit annyian ismertünk és szerettünk. Őszinte részvéttel osztozunk a fájdalmukban. Kívánom, hogy a közös emlékek között újra és újra megtalálják azt a derűt és erőt, amelyet ő adott.
Kedves Klári néni!
Köszönöm az egyenes szavakat, a segítőkészségét, az életkedvét. Köszönöm, hogy megmutattad nekünk, mennyi mindent elbír az ember, és mennyi jót tehet másokért.
Nagykovácsi nevében szeretettel és hálával búcsúzom.
Nyugodj békében!”

A virágokkal borított sír a temetés után Kiszelné Mohos Katalin fotója

Kovács Györgyné (Hajdu Klára) temetése 2026. október 9-én, pénteken volt a nagykovácsi temetőben.

Szerb Antal a Zsíros-hegyen

Egy újabb kiváló kapcsolatot fedeztünk fel a magyar irodalom, kultúrtörténet és Nagykovácsi között. Dr. Csapák Alex hívta fel a figyelmemet egy idézetre, amelyet csatolt is a leveléhez.

„Felmerült az is, hogy Szerb hogyan állította be a saját munkáját mások előtt. Pálfy Eszter azt mesélte, hogy az író azt írta egyik barátjának egy levélben akkoriban, hogy hónapok óta csak görög klasszikusokat olvas, mert világirodalmat ír, saját magán pedig így ironizált: »egy humbug, aki vagyok« . Fennmaradt egy vicces anekdota is, miszerint a római irodalom történetét egy kiránduláson meséltette el magának Kerényi Károllyal a Zsíros-hegyen.” Dr. Csapák Alex geográfus kérdése a következő volt, vajon ez a mi Zsíros-hegyünk lehet, a közös kérdésünk pedig az, hogy Szerb Antalról lenne szó?

Dr. Csapák Alex szenvedélyesen kutatja a környék tájait (hegyeit, barlangjait, vizeit), nyilván így akadt a keze ügyébe ez a rendkívül érdekes kultúrtörténeti adat.

Anekdota ez vagy irodalomtörténeti tény – ne is döntsük el, hiszem minket inkább a helyszín érdekel, az a tény, hogy Szerb Antal és Kerényi Károly, az olvasottak szerint, együtt kirándultak a Zsíros-hegyre. Az alábbiak miatt egyértelműnek tekinthetjük, hogy természetesen Szerb Antalról van szó és az is, hogy az említésekben a „mi” Zsíros-hegyünk szerepel.

 

A tényt több forrás egyértelműen igazolja. „Egy vasárnap reggel váratlanul és mindannyiunk nagy örömére Szerb Antal is megjelent reggel a kiránduláson, majd amikor az autóbuszból kiszállva az utunkat elkezdtük, azt mondta Kerényinek: »Károly, kénytelen voltam egy világirodalom-történet írását elvállalni, be van osztva hetekre, a jövő héten a római irodalmat kellene megírnom, te annyival többet tudsz róla, mint én, meséld el nekem a Zsíros-hegyre menet a római irodalom történetét.« Így történt azután, hogy mire a Zsíros-hegyre felértünk, Szerb Antal elégedett volt, a következő héten megírásra került a római irodalmi fejezet, ő pedig úgy érezte, hogy ezzel a zsíros-hegyi kirándulásának célját elérte, ott-tartózkodásának tartalmát kimerítette, és ezért, amikor ebéd után a kinyilatkoztatás [antik szövegolvasás Kerényi vezetésével] elkezdődött, édes álomba merült.” – olvashatjuk a Petőfi Irodalmi Múzeum Facebook-posztjában, amely A hónap szerzője rovatban jelent meg, 2022 márciusában, a hónapban Szerb Antal volt a kiemelt szerző.

Még érdekesebb, hogy ez a kirándulás nem egy véletlen, rögtönzött esemény volt Kerényi és Szerb életében, hanem egy rendszeresen működő szellemi műhely, rendszeres találkozási formája.

A szellemi műhely, az ún. Kerényi-kör volt, amelyeken hétfő esténként az „exkluzív” Stemma-összejöveteleken tíz-tizenöt ember jött össze, klasszika-filológusok, görög-római kutatók, néprajzosok, irodalomtörténészek, ősrégészek, egyiptológusok. Tagjaik között volt: Trencsényi-Waldapfel Imre, Dobrovits Aladár, Devecseri Gábor, Szilágyi János György, Németh László, Hamvas Béla és többek között a fiatal Dömötör Tekla is.

A társaság vasárnaponként kirándult, mindig a Zsíros-hegyre. A kirándulás nem csupán testi felüdülést, jó levegőt, hanem szellemi kirándulást is tartogatott a kör tagjai számára. Kerényi és Szerb barátsága két alkalommal is zökkenőt szenvedett. 1937-ben jelent meg az Utas és Holdvilág Szerb Antal-regény, amelyben Waldheim Rudi (tudálékos, nihilista vallástörténész) modelljében több értelmező, sőt maga Kerényi is magára ismert, ezért két évig egyszerűen nem állt szóba a szerzővel.  A Nyugatban 1938-ben megjelent Szerb-esszé, amelyben Kerényi hatásáról elmúló, fiatalkori szerelemként írt, szintén próbára tette a barátságukat. 1941-ben jelent meg „A világirodalom története”, tehát a zsíros-hegyi Kerényi-magánóra, a római kori irodalomról már a békülés időszakában eshetett meg. Így a kirándulást 1939 és 1941 közé tehetjük.

„Szerb Antallal a Kerényi-körben ismerkedtem meg. Ő nagyon jóban volt Kerényivel. Ez a barátság Kerényi részé­ről, szenvedélyes természetének megfele­lően, bizonyos hullámvölgyeket is meg­ért, amikor például Szerb Antal egyszer Könyvek és ifjúság elégiája címmel egy esszét írt a Nyugatban és ebben azt írta, elégikus han­gon, hogy: hát igen, a fiatalkornak a szerelmei elmúlnak, így elmúlt Kerényi és a vallástörténet is. Hát, ezen őrjöngött Kerényi, hogy hogy lehet az, hogy ő csak úgy elmúlik. És ak­­kor sokáig nem voltak jóban. És Szerb Antal nem jött. Vasárna­pon­ként ugyanis kirándulni mentünk, mindig a Zsíros-hegyre, és a kirándulások igazi tartalma az volt, hogy Kerényi minden héten fölfe­dezett egy új auctort, és a Zsíros-hegyen, miután az ebédet a turistaházban elfo­gyasz­tottuk, Kerényi felolvasott és interpretált val­amilyen szerzőt, akivel éppen ak­kor foglalkozott.”

1941-ben megjelent „A világirodalom története” című munka, benne természetesen a római irodalom résszel. Amikor ez a munka megjelent „A magyar irodalom története” című Szerb Antal- munkát éppen betiltották, szellemiségét nemzetietlennek minősítve.

Szerb Antalt 1943-ban munkaszolgáltra viszik, 1944-ben újra.  1943-ban írt levelet barátjának, Kerényi Károlynak: „Kedves Károly, Míg Te hazánk és magad dicsőségét öregbíted, én krumplikapálásba fojtom bánatom. Borzasztóan hiányzol nekem és főképp akkor fogsz, ha már kiszabadultam, és újra szellemi életet élek.”

A szellemi életre való vágy – talán a zsíros-hegyi kirándulások utáni sóvárgás- beteljesületlen maradt. Szerb Antal 1945 januárjában, Balfon, a munkaszolgálatban meghalt.

Források:

https://www.facebook.com/PIM.Irodalmi.Muzeum/posts/pfbid02Cc2cQwf63xpvtg6Ytv7uXTEphLisQGLy1st5PjGtHx2bDPVDne5Qass8oH3e3BeQl

Szilágyi János György: A legkisebb képű író. Részletek egy rádióbeszélgetésből

Egzisztenciális tudomány – Interjú Szilágyi János Györggyel (1. rész)