A Sasok története – Hol volt a harmadik turistaház Nagykovácsiban?

 

Hol volt a Sasok-otthona, a „harmadik” nagykovácsi turistaház?

 

A kiállítás látogatóival beszélgetve és a vendégkönyv bejegyzései szerint is a turistaházakat bemutató ide helytörténeti kiállítás legnagyobb újdonsága a Sasok házának leírása. A másik két ház létéről többnyire van tudásuk az érdeklődőknek, de a Sasok „nagy-szénási” otthona végképp feledésbe merült, hiszen ez a ház a háború után már bizonyosan nem működött, míg a másik kettő (Nagy-Szénás és a Zsíros-hegy) még a nyolcvanas-kilencvenes évekig működött.

Minden feljegyzés ellenére a Sasok otthona a mai elnevezések szerint, a Zsíros-hegyen, az Erdész utca végén volt. Alapos nyomozás, feltárás volt szükséges, amelyben Schőnviszky László, a Magyar Turista Egyesület elnöke, a magyar tájfutás, turista ügy doyenje és Györgyi Zoltán főépítész, aki szintén tájfutó volt segítségünkre. Főépítész úr adatait Schőnviszky úr többszöri terepbejárás, és térképek szerinti mérés alapján erősítette meg. Schőnviszky László édesapja a Sasok egyik alapító tagja volt, így érthető az elkötelezettsége az ügyben. Az atyai hagyaték része az a kötet, amelyet a kiállítás idejére kölcsön kaptunk, a könyv címe: Sasok szárnyán. Ebből a könyvből emeltük ki a legfontosabb adatokat a Sasok történetéből. A Putz-majort (ahogy az eredeti forrás említi) később, a tulajdonváltást követően Kund-majornak hívták. Ezért is kellett több oldalról körüljárni, hogy valóban ugyanarról a majorról, ugyanarról az épületről van-e szó. Az alapos terepbejárás és a helyszíni fotók igazolták, a bokrokkal, ágakkal-indákkal benőtt kert mélyén ugyanaz a ház-építmény rejtőzik, amelyet a fellelt korabeli képeslapokon láthatunk.

A fent említett forrás, a Sasok szárnya így ír az alapításról: a Magyar Turista Egyesület taglétszámának növekedése létrehozta a tagozódását: így létrejött a Csütörtökiek, majd a Péntekiek, a Szögesek csoportja, így a Sasok Társasága is. Az Asztaltársaság 1914-ben jött létre. Kazár Győző volt a védnök, majd 1923-tól Plökl Nándor. A Sasok célja volt: az ifjúságot tömöríteni és szakszerű, fegyelmezett turistákká nevelni, jó turistavezetőket nevelni, a turistairodalmat művelni és támogatni.

A Társaság kebelében kirándulási-, barlangkutató-, fotó-, sí- és sziklamászó-csoport alakult. A budai hegyvidék távolabbi részei, a Nagyszénás és a Nagykopasz vidéke 1923 előtt alig látogatott terület volt. A Nagyszénás, ez az alpesi jellegű, mészkőből ülepedett hatalmas hegyrönk méltán megérdemelte, hogy ismertté váljon a turisták körében: nagyszerű kilátópont.

„Még 1918-ban felvetődött a gondolat, hogy társaságunk menedékházat létesít. Megindult a gyűjtés és jelentős összeg állt rendelkezésünkre – papírkoronában… Ez természetesen évek folyamán elértéktelenedett. Plökl Nándor elnökünk indítványára az 1923. augusztus 30-iki intézőbizottsági ülésen 225 000 koronát adtak össze a tagok s ezzel megalapoztuk a turistaotthon létrehozását. A további gyűjtés is megindult, műsoros estéket rendeztünk a menedékház alap javára. Nem voltak pénzes embereink, mecénásaink, mindenki megérezte, hogy adott: volt olyan, aki félhavi fizetését áldozta fel e célra.

A menedékház gondolatát Plökl Nándor váltotta valóra. Fiatalabb korában túrái közben eljárogatott a Putz-majorba s ott ismeretséget kötött a tulajdonossal. 1923-ban özv. Putz Jánosné a turisták részére házában lakószobáját díjmentesen felajánlotta. Az egy szobából később három, majd négy szoba lett és egy szép terrasz a nagydiófa árnyékában. Máriaremetén megvásároltuk deszkákat és egyéb faanyagokat. Fuvarra nem volt pénz, tehát a turisták szombaton esténként a vállukon cipelték fel az emeletes ágyakhoz, asztalokhoz, padokhoz szükséges anyagokat. Szakember egy sem volt közöttünk, mégis elkészült a nagy munka. Oly erősek lettek a háromemeletes ágyak, hogy 15 év multán alig lehetett szétszedni őket. 1925.július 19-én tartotta a társaság a menedékház ünnepélyes avatását szépszámú turistaközönség előtt. 1938-ban két különbejáratú hálószoba 15-20 fekvőhellyel és teljes felszereléssel, egy nagy, 70 személy befogadására alkalmas ebédlő áll rendelkezésre, melynek fala faburkolattal van bevonva. Tél idején megfelelő világítás és jó kályhák teszik kellemessé az ottlétet.

Külön élményt jelent az évek óta szokásos gulyásvacsora. Holdvilágos nyári estéken nagy bográcsokban fő a finom gulyás. Fiatal asszonykák, tettrekész leányok sürgölődnek-forgolódnak a lobogó tűz körül. Markos legények hordják a tüzelőt, élesztgetik a tüzet. A nagy diófa alatt, a lampionokkal díszített kertben étkezik a társaság. Vacsora után zeneszó, halk nótaszó, vagy a dalárda kardala hangzik fel. S a nyári este csillagos ege alatt öregek és fiatalok egyaránt örülnek az életnek, amelynek néha kellemes mozzanatai is vannak…

Hasonló vonzerővel bírnak a családi körben eltöltött Szilveszter-esték. Télapó ilyenkor rendszerint zord időt bocsát a hegyekre s csak az edzettebbek merészkednek fel Nagyszénás csúcsára, hogy éjfélkor meggyújtsák a jelzőtüzet, mely az új év hajnalát jelenti.      Szüreti mulatságok, jubileumi ünnepségek teszik változatossá a menedékház életét. No, de téli időben is van forgalom, ha a „rókavadászat” vagy a síverseny van programon. Szándékosan adtuk menedékházunknak a „turistaotthon” elnevezést, mert úgy érezzük, hogy ez a ház a „Sasokotthona” szerepét tölti be valóban. Ha valaki nem tud távolabbi túrára menni, vagy a rossz időjárás kétségessé teszi a túra sikerét, úgy egyszerűen a Sasotthonnak irányítja a lépteit. Itt mindig akadnak ismerősök, jóbarátok és odahaza érzi magát mindenki.

A Sasok barlangász tevékenységéhez a „nagyszénási” menedékház az Ördöglyukbarlang közelségével sokat tudott segíteni. A menedékház közelebb hozta a fővároshoz ezt a föld alatti labirintust, amelynek bejárása igazi kalandot jelentett. Nemzetközi Barlangkutató Kongresszus helyszíne is lett a Sasotthon, azonban a feltárás vezetői, az úttörők, mindvégig a turisták maradtak: a Sasok családjának tagjai.”

Idézzünk most Dr. Cholnoky Jenő, világhírű földrajztudós, a Magyar Turista Egylet elnöke, a „Sasok” Társasága dísztagja előszavából a Sasok Jubileumi könyvéből, 1941-ből.  A turistáskodás eszmei lényegének és a kor szellemiségének szép lenyomata az idézett előszó.

„Hajdanában elérhetetlen vágynak tartottuk olyan magasból széttekinteni a világ fölött, mint ahogyan a sas teheti. Ma már nem elérhetetlen ez a vágyakozásunk, mert mi emberek is tudunk repülni s tudunk a magasból letekinteni erre a szép sárgolyóbisra. Ámde nem elég csak nézni a magasból, nem elég, ha csak testi szemünk bámulja az alattunk elsurranó mezőket, hegyeket, völgyeket, vizeket és erdőket. Nekünk embereknek lelki szemünkkel látnunk is kell. Meg kell látnunk a szépet, a természet nagyszerűségét, az alattunk elterülő világ csodálatos harmóniáját! Csak a művelt lélek tud igazán a természetben gyönyörködni s az emberi életnek a legszebb fényoldala a természet alkotásaiban való, értelmes gyönyörködés. Ez feledteti velünk a létért való küzdelem nyomorúságát, az élet szomorú, sötét oldalait. Ezért érdemes élni!

Már pedig a természetben való gyönyörködést elsősorban a turistáskodás teszi lehetővé. A turista benne jár a természetben. Testi szemével nem felülről nézi, mint a sas, mert akkor csak felületes szemlélete lesz, hanem ott jár benne, lépdel föl sziklákon, bujkál erdő lombja alatt, keresztülgázol a csobogó patakon, tehát megfigyelheti a részleteket, az igazán bájos, finom részleteket, amelyek egyenkint olyanok, mint egy-egy virágszirom, összetételükben maga a színpompás virág. De a részletek fölött lelkünk magasra emelkedik, sasszárnyakon lebegve tör fel a magasba, hogy felülemelkedjék minden földi nyomorúságon, szennyen és alávalóságon s a legszebb gondolatok azúrjában élvezze a gondolkodni tudó, emberi mivoltát.  (…) Az ilyen gondolatokkal járó turista az igazi boldog ember s az ilyen ember a leghasznosabb tagja a hazának és a társadalomnak.  (…) Ezért nagy örömmel és lelkesedéssel köszöntöm a Sasok Társaságát s kérem, hogy mindig emelkedjenek föl a „sasok szárnyán”!

 

 

 

 

 

 

 

Sej, haj Rozi című helytörténeti kiállítás Nagykovácsi egykori turistaházairól

Az idei búcsú ugyan máshogyan alakult, mint terveztük, de a sok tervezett programból néhányat és nem is egy napon azért megtartottunk. Így sor került a Sej, haj Rozi turistatörténeti, helytörténeti kiállítás ünnepélyes megnyitójára is augusztus 19-én.

 

 

 

Kurátori köszöntő

 

Sej, haj Rozi, vasárnap kirándulunk

 

ennek a komolysággal csöppet sem vádolható dalnak a címét adtuk az idei helytörténeti, immár hagyományos „búcsúi” kiállításnak. Egyszerűen azért, mert szerettünk volna azt a szertelen, életigenlő, varázslatos érzést már a címben éreztetni, amely hangulat akkor lesz rajtunk úrrá, amikor elhagyjuk a várost, sőt a falu utolsó házait, és feljutunk a kedvenc bérceinkre, csúcsainkra.

Kinyílik a táj, szemlélhetjük a kilátást, a távlatokat, aztán szeretettel tekinthetünk vissza a falura, elnézve, hogyan mutat minden megállónál más és más képet.

Fent a Nagy-Szénáson, a kopár csúcson mindig fúj a szél, legtöbbször lebegnek fenn a papírsárkányok, látva mindezt az ember hajlamos egy mély levegőt véve elfelejteni, legalább rövid időre mindent. Mindazt, ami lenn maradt.

Így voltak ezek az előttünk járók is. Kiszabadulva a városból, levegőt véve élvezték a táj, a természet gyönyörűségét. Nem elégedtek meg ezzel, szerették volna barátaikkal, asztaltársaságaikkal, elvtársaikkal, bajtársaikkal megosztani az élményt. Összetanakodtak, elhatároztak és cselekedtek.

       Három turistaházra, menházra emlékezünk a kiállítással. A Nagy-Szénás, Zsíros-hegy és a mára szinte teljesen elfelejtett Sasok otthona a témánk. Ez a kiállítás nem tud többet felvállalni. Mindhárom ház és mozgalom-eszme történeténetek feltárása több tanulmányt érdemelne. Induljunk most onnan, hogy megismerjük létük és sajnálatos pusztulásuk rövid, vázlatos történetét.

       Elsüllyedt világok, induljanak a két világháború közötti, belvárosi polgárság köreiből; akár a munkásmozgalom illegalitásából, közös sorsuk: eltűntek. Mindhárom ház 1920 után épült, 1923-ban a Sasok, 1926-ban a Nagy-Szénás, 1928-ban a Zsíros-hegy. Mindhárom ház városiak létesítménye a falu felett. Hogy a falu népe a kezdeti években látogatta-e ezeket a helyet,  nem tudhatjuk, de bizton sejthető, nem ők voltak a törzsközönség.

A második világháború alaposan átrajzolta a turista házak történetét is, az első romlás már ekkor elkezdődött. Az államosítás után a lassú, de kíméletlen pusztulás következett. A világ is változott, maradtak turisták, az iskolai osztályok, a  csoportok, sőt a falubeliek is örömmel jártak fel, de ez már egy más korszak volt. A rendszerváltást már egyik ház sem élte meg. A Sasok otthonának pusztulásáról keveset tudunk, a másik kettő egyformán méltatlan, szomorú véget ért.

       Napjainkban is sokan vágnak neki a csúcsokra vezető ösvényeknek, ott ahol egykor a sasok, a munkás testedzők, vagy a péntekiek asztaltársasága. Ugyanazokat a köveket, utakat tapossuk, csak közben eltelt közel száz esztendő.

       Kívánom a látogatóknak, hogy járjuk be együtt a száz évvel korábbi  ösvényeket! Mindhárom turista ház történetének leírása mellett igyekeztük a szellemiségüket is megmutatni, korabeli leírásokkal,  irodalmi részletekkel, szakfolyóiratokból kiemelt cikkek felidézésével.

Senki nem tudja megjósolni, lesz-e újjászületése, reneszánsza ezeknek a házaknak. Vajon a mai igények újrateremtenek-e valami hasonlót? Egy biztos, meg kell emelnünk a kalapunkat az elődök előtt, akik legyőzték az elemeket, kijárták az utat. Ismerjük meg, hogyan történt!

Furulyás Katalin

helytörténeti könyvtáros- kurátor

  1. augusztus

 

 

 

 

Virágáldás Nagyboldogasszony ünnepén Nagykovácsiban

Virágáldás Nagyboldogasszonykor a templomban

„Mire beharangoznak, megtelt a templom. Mindenki az őt megillető helyen ül vagy áll s maga előtt tartja a virágcsokrot. A pap a szószéken a virágokról beszél, kapcsolatba hozza őket a Nagyasszonnyal s megmagyarázza az ünnep egyházi jelentőségét. Mire véget ér a prédikáció, illattal telik meg a templom s az ember lelke szinte azt érzi, hogy ma a virágok is imádkoznak (…) (A pap) ezután szentelt vízzel meghinti háromszor és ugyanannyiszor megfüstöli a feltartott virágokat, befordul s megkezdi az ünnepélyes szentmise celebrálását. (…) A szentáldozat bemutatása után a nép hazafelé veszi az útját, keblén vivén az új otthonba a természet édes gyermekét. Otthon a sublót vagy almárium tetejére került a megszentelt virágcsokor s itt is hervad el. Eldobni nem szabad, mert ennek az a hatóereje, hogy távol tartja a villámot, a mennykövet. Sok hónapon keresztül – ha csak halott nincs a háznál – szóba sem kerül. El kell múlnia a karácsony minden varázsának, csak ezután esik rá megint a család tekintete, vízkereszt napján. Ekkor leveszik helyéről, virágjainak egy részét lemorzsolják s tányérra vagy agyagfödőre teszik. A száraz morzsák alá parazsat gyűjtenek, mely lassú égést idéz elő s kellemes füstöt támaszt. Mikor már ennyire vannak a virágszirmok, a háziasszony kezébe veszi az edényt megindul az egész ház népével a családi lak megáldására. (…) A szertartás végén bemennek a konyhába (…) itt mindenki leveti a cipőjét és mezítláb a füst fölé tartja a lábát s imádság közben kéri az Istent, hogy tartson távol tőle minden bajt az új esztendőben. (…)”

Ha beteg vagy halott volt a háznál, szintén szerepe lett a csokornak. A beteg esetén a Csengő orbáncvirágot, halott esetén a megmaradt virágokat füstölőként használják.

A tanulmány nagyon tiszteletreméltóan beismeri, a szerző számára nem tudható, hogy a Virágáldás különösen vagy kizárólag csak a Nyugat-Magyarországon, azon belül is a sváb népszokások közé tartozik-e vagy ennél tágabb körben értelmezhető. A néprajzi szakirodalom segít: a virágszentelés, népiesen virágáldás, latinul benedictio herbarum már a középkori liturgiában jelen volt. Vidékenként kissé eltérő tartalom társult a felhasználásukhoz, sőt lehet, hogy a tájegység szerint a növények összetétele némiképp változott. A Néprajzi lexikon a Nagyboldogasszonyfű-ként ismeri, egyben emeli tudományosra rangra, a vidékenként eltérhető összeállítást.

A Virágszentelés szokása Nagykovácsiban

Az interjúkon alapuló egykori Harangszóbeli cikk, amelyet Réthy Mária jegyez, egy nagyon érdekes, mára szinte feledésbe merült szokást ír le. „A kismisére főként a háziasszonyok és a fiatalok mentek. A kismisén kilencféle virágból kötött koszorúkat áldottak meg. „ A szokással kapcsolatos kutakodás vezetett el „A Virágszentelés Nyugat-Magyarországon” címűm fent idézett tanulmányhoz, amelyet Schwartz Elemér olvasott fel a Magyar Néprajzi Társaság 1923. november 23-i ülésén. Írása szerint, ezekben az ünnepi napokban, az egész természet ünnepre készül, nem is lehet ez másként, hiszen a Virágok Királynéja, Blumenfrauentag, Nagyboldogasszony ünnepe következik.

Az ünnepre való készülődés jegyében a plébános meghirdeti a híveknek, gondoskodjanak a megfelelő virágok gyűjtéséről, természetesen a családokban ez a gyerekek dolga lett. Meg is kapták feladatként, hogy minden a csokorba, a tanulmány csokrot említ, nem koszorút, való virágot gyűjtsenek össze. „A gyerekek szeretettel fogadják a parancsot, s erdőt-mezőt bejárnak, hogy minden növényt összeszedjenek, amire szükség leszen.” Ha a természet nem nyújtotta éppen a szükséges kínálatot a háziasszonyok kertjeibe is bejárást kértek, legyen minden együtt, ahogy az ünnep kívánja.

A mai gondolkodásunk szerint, szépséges kerti csokrokat képzelünk a Nagyboldogasszonyi csokrokként. Igazság szerint, a leírások alapján, ezek leginkább vadvirágok, gyógynövények, a rétek, erdei mezők vadvirágai voltak.

Gyűjtőmunkánk során megpróbáltunk a tanulmány szerint felsorolt „hozzávalóknak” utánajárni. Meglepő, de szinte minden növény nyomára bukkanhattunk kint a réteken. Türelmes és kitartó kereséssel, nem csak Nagykovácsi és nem csak a meghatározott gyűjtési időszakban ugyan, de majdnem valamennyi növény begyűjtésre kerülhet. Némelyikük szinte észrevehetetlen szerénységgel lapul a mezőkön. Természetes a gondolat, ha ennyire egyszerű virágokról van szó, nem az esztétikum, a díszítő funkció az elsődleges, más szempontok munkálnak ezen növények kijelölésénél. A megnevezett virágok szinte mindegyike gyógynövény is, így gyűjtésük, megismerésük nem csak a lelki, szakrális épülésre, a test támogatására is nagyon alkalmas. A kilenc, más helyen 15, 17 virág jelentős többsége ismert hatású gyógynövény.

A Nagyboldogasszony-fű

 A Schwartz-tanulmány is említést tesz a Nagyboldogasszony-fű halotti szertartási felhasználásáról. Ugyanezt erősíti meg a Néprajzi Lexikon. „Leginkább a holtak koporsójába teszik, hogy hitük szerint Máriához hasonlóan, azok dicsőségére jussanak.” Arra is tekintettel lévén, hogy saját halottuk számára ugyanazt a csodálatos diadalt, vagy annak egy mérsékelt, de igazságos változatát kívánták, hogy a test is és a lélek is egyszerre kerülhessen, szinte romlatlan, a mennybe eresztő kapu elé.

A Nagyboldogasszony-fű Schwartz Elemér (tanulmány) szerinti összetétele:

Közönséges Gyujtoványfű, Tövises Iglic, Katángkoró, Mezei Kandilla, Kakastaréj, Ezüstlevelű zsálya, Áldott Bárcs, Orvosi Vérfű, Lavater füve, Hosszúlevelű Mentha, Erdei Mácsonya, Csengő Orbáncvirág, Százforintos Földepéje, Varádics Aranyvirág, Buvákfű, Kender Sédkender, Bugás Lángvirág, Egérfarkkoró

 

A fentiek a Nagykovácsi búcsúk című helyismereti kiállításon, 2018-ban szerepeltek a tablókon. 

 

Búcsú Nagykovácsiban 2020, a búcsú jelentése, története Nagykovácsiban

Különleges esztendő a 2020-as év. Évtizedekig nem kellett a világjárványok tényével foglalkoznunk, az ismert betegségekre megvoltak a megnyugtató válaszok, a védőoltások szervezett alkalmazása, kötelező jellege megvédte az emberiséget az ismert bajtól. Ez a biztonság a 2020-as évben megszűnt. Új fogalmakkal kellett megismerkedni, mindennapossá vált a szájmaszk viselete az utcákon, kötelezően a boltokban. Az emberek igyekeznek biztonságos távolságba húzódni, a karaténben-élés is a mindennapok részévé vált. A kialakult helyzet a közösségi életünkre is hatással van, az ünnepeinkbe is beleszól. Máshogyan, máskor, más körben ünneplünk idén.

Az alaposan előkészített idei búcsúi programot, természetesen a világi eseményeket, le kellett mondani Nagykovácsiban, az 500 fő feletti zenés-táncos rendezvények tilalma miatt. Az egyházi ünnep ettől még teljes marad. A falunak 2020-ban is van búcsúja, még akkor is, ha idén nem érkeznek meg az árusok, a lacikonyhások, a lángosos; nem lépnek fel a kedvenc zenészeink, nem csalogatja a gólyalábas kikiáltó a falu apraját-nagyját a főtérre,  legyen az ünnep szépséges forgatag is egyben.

Két évvel ezelőtt, a búcsú idején nyitottuk meg a Nagykovácsi búcsúk helytörténeti kiállítást. A készülődés idején megkérdeztük az embereket, mi jut eszükbe, ha ezt a szót hallják, búcsú lesz. A válaszokból készült egy szófelhő, amelyből könnyen nyomon követhettük, az emberek nagy többségének az egyházi tartalom mellett, bizony a világi elemek erősebbek.

Mi jut eszébe, ha azt hallja búcsú?

A 2018-as kiállítás az egykori nagykovácsi búcsúk történetét, az ünneplési szokásokat mutatta be, azzal indítva, mit is jelent maga az ünnep, a búcsú.

Mi is a búcsú?

A búcsú, a katolikus egyház által előírt cselekedetek elvégzése után bocsánatos bűnök elengedése, valamint a tisztítótűzben szenvedés rövidülésének elnyerése. Búcsú nyerhető, ha a hívő meghatározott búcsújáró helyet felkeres, ott gyón, áldozik, áldást kap.

A búcsújáróhelyen ősi hiedelmekkel keveredve, az Isten jobban meghallja a könyörgéseket, ott kedvesebb számára a tiszteletadás. Ezeken a búcsújáróhelyeken gyakran történtek csodás gyógyulások, jelenések.

A templom búcsúja, vagyis a templom címének ünnepe, annak a szentnek, „titoknak” a napja, amely tiszteletére a templomot felszentelték. Magyarországon a legtöbb templomi búcsút a termés betakarítás utáni hónapokra tették. István király, Nagyboldogasszony, Szent Kereszt felmagasztalása (szept. 14.) Szent Mihály napja, Kisasszony napjára, Szent Márton napjára például. Így a dologidőt nem akasztott meg az ünnepi idő, a munka végeztével jó alkalom adódott az ünnep méltó megülésére, a szakrális ünnepi események és a profán tartalmak együttességére.

Nagykovácsi búcsúja kezdetekben december 8-hoz köthető, a Szeplőtlen Fogantatás (Immaculata Conceptio), az egyik legnagyobb Mária ünnepünkhöz.

Immaculata-szobor 2018. június 30.
Huber Éva fotója

 

Az ünnep Mária kiválasztottságának ünnepe, a magyarok tisztelete szerint, nem terhelte eredeti bűn, mint minden más anyaszülöttjét. A magyar egyház nagy tisztelettel ünnepelte a napot, sőt Mátyás király uralkodása alatt Bécsre is kiterjesztette. Bonfini feljegyzése szerint 1495. december 8-án, tehát az ünnepen Buda népe a fellegek között Máriát látta megjelenni. Közel háromszáz évvel később 1742-ben december 8-án Nagykovácsiban, a sváb telepesek lerakták a templom alapkövét. Hároméves építőmunka után 1746. december nyolcadikán szentelték fel a templomot, a Szeplőtelen Fogantatás tiszteletére.

A templom homlokzatának félkör alaprajzú szoborfülkéjében a mai napig áll a Szeplőtelenül Fogantatott homokkő szobra, Kugler János budai kőfaragómester alkotása.

Az eredeti oltárkép Eberhardt Antal műve volt, egy faragott oltárkép a Szeplőtlen Fogantatást ábrázolta. Az Istenanya főjére 1796. december 6-án 12 csillaggal díszített ezüst koronát tettek, ezt egy a budai Tabánban lakó polgárasszony adományozta. Eberhardt keze munkáját dicséri a szószék is, amely eredeti helyén, szépségében látható a mai napig is.

A búcsúcsere Nagykovácsiban

Az ősi, decemberi búcsúra Solymárról, Vörösvárról, Hidegkútról, Budakesziről, Budajenőről jöttek búcsújárók Nagykovácsiba. A búcsúcserére 1813-ban került sor. Csereney József Benedek plébános Adony községből származott, magyar kisnemesi családból. Igen kedvelt, nagyhatású plébános volt Nagykovácsiban. 43 évig tevékenykedett plébánosként. Közvetlenül a tudós Fejér György után vette át hivatalát. Csereney is írói tevékenységet vitt, rendszeresen publikált a Budai és Pesti újságban. Ő kezdte vezetni a plébániahivatali krónikát. Az említett 1813-as évben levetette az oltárról a Szeplőtelen fogantatást ábrázoló oltár domborművet, és azt a Mária mennybevétele képre cserélte.

Mária mennybevétele A főoltár 2018. június 30.
Huber Éva fotója

Megváltoztatta a templom nevét, ettől az évtől a templom védőszentjének ünnepe, így a búcsú ideje is változott augusztus 15-re. A régi december nyolcadika kisbúcsúra változott, „kleiner Kiritog-ként emlegették. Csereney érdeme a kolerajárvány után épített Kálvária felépülte, és az ő plébánossága idején építette be a fellelt római leleteket a Plébánia falába. Az ő idejében lett a Plébánia kertje franciakert, napórával, kúttal. Gyümölcsöst telepíttetett, megtanította a gyümölcskertészet művelését a falusiaknak, ezzel jelentős jövedelemforrás alapjait teremtette meg. Csereney 1847-ben betegedett meg. Az általa alapított, a mai napig szolgáló nagykovácsi temetőben nyugszik. Így búcsúzott híveitől utolsó miséjén: „Kedves Gyermekeim! Hacsak az Úr nem tesz valami különös csodát, többé nem láttok engem. Emlékezzetek mindarra, amire tanítottalak Benneteket, ezután is kövessétek elöljáróitokat és szorgalmasan imádkozzatok értem. Megáldalak Benneteket az Atya, a Fiú, a Szentlélek nevében! Ámen.”

A temetőben háromszögletű sírköve, akarata szerint, a szentháromságra emlékeztetve a mai napig áll. A templom és a plébánia fenntartására 2478 aranyforintot hagyományozott, amelyet a nevét viselő alapítvány kezelt.

Búcsúk a háború után

Réthy Mária 1992-ben hosszú interjút készített Honvári Sebővel és Probszt Borbálával, a harmincas-negyvenes évek búcsúinak szokásvilágát innen is ismerjük. Az ötvenes-hatvanas évek búcsúira való visszaemlékezésekre más forrásaink is vannak. 1945 augusztusában, amikor előrevetette árnyékát a kitelepítés réme, a templomban változatlanul megünnepelték a búcsú napját, de mulatságot nem rendeztek, hintások és vásárosok nem jöttek. Ekkor a „kitelepítéshez” szükséges jogi keret valójában már szinte együtt állt, csak a gyakorlati kivitelezés volt hátra. 1946. augusztus 15-én az egykori nagykovácsiak már számkivetetten, Németországban éltek. Mekkora honvágy foghatta el őket ezen a napon kényszerűségből elhagyott szülőfalujuk után, különösen a kezdeti kegyetlen nehéz időkben, amikor újra egy vadonatúj földön kellett talajt fogni, lábat megvetni, és újra és újra bizonyítani! A Nagykovácsiba települt új lakók hozták magukkal a búcsúünneplés hagyományát, ők is ünnepeltek búcsúkor, de nem sokáig. 1948-ban sok egyházi ünneppel együtt, munkanappá nyilvánították augusztus 15-ét is. Egyre inkább fakult az ünnep, fogytak a hívek a templomban. A Németországból hazalátogató Leyrer Mihály így emlékezik 1971 Nagyboldogasszony napjára: „1971 augusztus 15-én Mária mennybe való felvétele ünnepén 16-an voltunk a nagymisén, amelyet Halász Piusz atya tartott. A 16 személyből 8-an jöttek Németországból látogatóba.”

 

A búcsú dátumára viszont emlékezett a körhintás, aki az augusztus 15-ét követő hétvégére felszerelte hintáját a Lenin téren (Kolozsvár-tér). A bejegyzés fotóanyaga, Kerekes Béla munkái, ezeket az éveket örökítették meg. Valamikor a 80-as években váltott, augusztus 15. helyett, a mindvégig ünnepnappal, munkaszünettel járó húsvétkor jött. Ezzel eltűnt a búcsúnapi vigasságok utolsó nyoma is.

Hazatérés a búcsúra

A régi, kitelepített nagykovácsiak a hatvanas évekig nem kaptak engedélyt a hazautazásra. Az első látogatások a hatvanas években estek meg. A 60-as évek elejétől kezdve tértek vissza, hogy meglátogassák szülőfalujukat. Látogatásukat általában augusztus 15-éhez, Nagyboldogasszonyhoz, a búcsú napjához igazították. Számukra ez az ünnep maradandó volt, vonzotta őket templomuk és régi ünnepük emléke. Eleinte egyénileg jöttek, később szervezett csoportokban is. Jöttek az ünnepi szentmisére, felkeresték szülőházukat, sétálgattak, szemlélődtek.   A kezdeti időkben természetesen hivatalos meghívásról, ünnepi fogadásról szó nem eshetett. Az első búcsúi mulatságok egyikét az egykorvolt kovácsiak fent a Zsíros-hegyi turistaházban tartották, szigorúan magánrendezvényként. Új fejezet nyílt a búcsúk történetében 1989-ben, amikor a régi nagykovácsiak augusztus 15-ére érkezett csoportját a helybeliek nyíltan és ünnepélyesen fogadták, együtt ünnepeltek velük a templomban és az akkorra helyreállított Mária-szobor felszentelésén, vendégül látták őket, bált rendeztek.

Orbán György plébános, Gyuri bácsi feljegyzése a Historia Domus-ban:

„Augusztus 15-én, templomunk búcsúnapján egy autóbusszal és számos magán kocsival jöttek Németországból, akiket a háború után kitelepítettek. ½ 10 órakor az Országzászló előtt, melyet ők hoztak Németországból, a Községi Tanács elnökhelyettese, Deme Géza köszöntötte a vendégeket. A nők népviseleti ruhában voltak. A Himnusz hangjai mellett felhúzták a nemzeti zászlót, majd énekszóval bevonultak a templomba. 10 órakor volt az ünnepi szentmise németül. A szentbeszédet Leyrer Mihály, a mannheimi vegyészeti gyár igazgatója, mint felszentelt diakónus mondta, és ministrált a szentmisén. Magyarul a plébános, Orbán György prédikált. A szentmise után a hívek körmenetileg elmentek a Kossuth utca elejére, ahol az új Mária-szobornál a Honismereti Baráti Kör elnöke, Dr. Telek József beszámolt a szobor keletkezéséről és a Kör további terveiről.

A beszámoló után a plébános, néhány szó keretében, a szobrot megáldotta. Utána a vendég németek részére a Községi Új Iskola nagytermében 100 terítékes ebéd volt. Az ebéd előtt a vendégeket Dr. Szabó István, a Községi Tanács elnöke köszöntötte. Délután kultúrműsor volt, ugyancsak az iskolában, németek és helybeliek közreműködésével. Este pedig sváb-bál volt éjfélig. A német vendégek egy villany fűnyírógépet hoztak ajándékba a templomkert részére.”

A búcsúi szokások felelevenítése

Az egyház természetesen a templom, templomkert berkeiben mindig is megtartotta a búcsút, a legnehezebb időkben is. A rendszerváltás körüli években jöttek divatba a falunap típusú rendezvények, amelyek minden népünnepély jellegű ünnepi mozzanatot felvonultattak, hasonlóan a búcsú, a majális ünnepekhez. A falunapokat legkevésbé időzítették a falu búcsúnapjához, inkább a jó időjárású, felhőtlen szórakozásra, külső helyszíneknek kedvező időpontokat kerestek.

Nagykovácsiban is legendás falunapokra emlékezhetünk, több helyszínen, főzőversennyel, nagy mulatsággal.

2011-ben a Német Nemzetiségi Önkormányzat újra felvállalta a búcsú világi eseményeinek életre-keltését. Az idei évforduló, idén váratlanul akadályba ütközött, holott már évek óta az egész falut megmozgató ünnepi hétvégévé nőtte ki magát a „búcsú”, amelyet az augusztus 15-éhez legközelebb eső hétvégén rendezünk már önkormányzati, intézményi (Öregiskola) szervezésével kiegészülve. Jövőre reményeink szerint az egyházi és a világi események újra teljes körűen megvalósulhatnak.