80 éve történt – NIE WIEDER!

„Az Országgyűlés 2013-ban nyilvánította január 19-ét a magyarországi németek elhurcolásának és elűzetésének emléknapjává, arra emlékezve, hogy 1946-ban ezen a napon hagyta el Magyarországot az elüldözött német nemzetiségűeket szállító első vonatszerelvény. Az Országgyűlés határozatában hangsúlyozta, hogy tisztelettel adózik mindazok emléke előtt, akiket a második világháború után a kollektív bűnösség igaztalan vádja és elve alapján üldöztek és hurcoltak el.”

Emléktábla Solymáron a vasútállomás falán, a 70. évfordulóra avatták fel.

Így ezen a téli napon is emlékezünk a „kitelepítésre”,  az idén nyolcvan éve történt borzalmakra. A januári vagonírozás a budaörsieket sújtotta, a mieink májusban kerültek sorra, Nagykovácsiból ekkor indultak el a szekerek a solymári vasútállomásra. Ezért a helyi megemlékezések májusban vannak. Májusban, amikor talán a legszebb a falu, minden virágban, az erdő zsenge zöldben, a hársfák illatoznak, szomorú kötelességünk megemlékezni, mi történt egykor ebben a faluban.

Nagykovácsiban a környező településekhez mérten is nagyon nagy arányú volt a kitelepítésre ítéltek száma, néhányan kaptak csak mentességet. A falu a megengedett méretű, szánalmas batyuba zárva, szekerekve rakva indult neki az ismeretlennek, a régi haza felé, amelyet a vagonokba bekényszerített nyolcvan évvel ezelőtti nagykovácsiak már nem ismerhettek. Őseik közel 250 éve érkeztek az új hazába, ide nagykovácsiba, megélhetést, boldogulást remélve.

Minden meglett, a falu megépült,  templom óvta a települést, a földek szántva, vetve, az erdők gondozva. A hatalom máshogy döntött, mindent hátrahagyva menni kellett. Hátrahagyva házat, hazát, testvért, a kedvenc utcákat, a kert virágait, a szeretett állatokat, a környék ismert gyógynövényeit, az itthoni hegyeket, az Ördög-árok állandó csobogását.

A vagonokba zárva eltűnt egy kultúra, eltűnt egy nehezen csiszolt, páratlanul értékes, itt helyben érvényes tudás és vitte a vagon a fájó szívekben a szülőföld szeretetének sajgó érzését. És, ahogy a visszaemlékezésekből tudjuk, megérkezni sem volt könnyű…az új hazába.

 

„A svábokat kitelepítik, mint tavaly a zsidókat. Marhacsorda módjára hajtják el őket, száz- és százezer embert. A kollektív büntetés mint nemzetközi gyakorlat a legaljasabb elv, amivel ez a század megajándékozta önmagát. Tegnap a zsidók, ma a svábok, holnap a polgárság, aztán a laposfülűek… S hajtanak bűnöst és ártatlant, gyereket és aggastyánt. Az európai élet erkölcsének ez a vége. A nagyhatalmak közömbösen terelnek emberi tömegeket, akik magas kultúrákat építettek fel; határozati alapon terelik őket, sommásan, csorda módra, egyik országból a másikba. Ilyenkor megejt a kísértés, hogy kilépjek – így vagy úgy – ebből a társadalomból. Ebből a világból.”  Márai Sándor: Napló

Magyarországi németek elhurcolásának emléknapja – január 19.

A magyarországi németek elhurcolásának és elűzetésének emléknapja

A MAGYARORSZÁGI NÉMETEK ELHURCOLÁSÁNAK ÉS ELŰZETÉSÉNEK EMLÉKNAPJA, a 75. évforduló elé

A magyarországi németek elhurcolásának és elűzetésének emléknapja

A Helmly-lányok A kitelepítés magánlevelezésben

Magyarországi németek elhurcolásának emléknapja – január 19.

„79 éve több mint kétszázezer német ajkú magyar állampolgár sorsa pecsételődött meg. Közel 167 ezer embert elűztek hazájából, megfosztva őket vagyonuktól és állampolgárságuktól.” Ritter György

Emlékezzünk a Koncz-testvérek pályaművével a mai emléknapon!

1946-ban ezen a napon indultak az első vagonok Budaörsről. Nagykovácsiba a kitelepítés májusban ért el.

Lehet, hogy egy kép erről: szöveg

A Kitelepítés napjaira emlékezve

Az idén 77 éve, hogy a Solymári vasútállomásról elindultak a vagonok az ismeretlen felé a kitelepített sváb lakossággal. Talán, ha tíz család maradt a faluban, a többieknek indulniuk kellett. Hátrahagyva mindent: a nehezen megművelt, megszerzett földeket, az elvetett gabonát, az állatokat, a rendben tartott utcákban lévő meszelt portákat, az iskolát és a templomot. Elhagyni a gyerekkor kedves színhelyeit, az ifjúság boldog tereit, a kertet ahol az első lépéseket próbálták, a szépen termőre fordult gyümölcsfákat, mindent amit otthonnak hívunk és hazának.

Május első napjai ezért mindig szomorú emlékekkel terhesek Nagykovácsiban, azok számára is, akik a falu történetét csak a helytörténeti könyvekből ismerik.

Idén az évfordulós megemlékezéseket Ritter György PhD főlevéltáros előadásával kezdtük meg. Május 3-án az Öregiskola Közösségi Ház és Könyvtár szervezésében előadást hallgattunk Kitaszítva címmel. A feltárt levéltári dokumentumok, a korabeli sajtó anyagainak feldolgozásával idézte föl Ritter György az elüzetés, kitaszítás, kitelepítés napjait.

Május 5-én, pénteken a Német Nemzetiségi Önkormányzat szervezésében gyalogos zarándoklatot tartottak. Nagykovácsiból a Solymári pályaudvarra, a bevagonírozás helyszínére tartott a csapat. A kitartó gyalogosokat egy autós csapat fogadta, akik szintén résztvettek a koszorúzáson és a mécsesgyújtáson.

Vasárnap, május hetedikén az emlékező szentmisén a Solymári Vegyeskar sváb népviseletben vett részt, és tette méltóvá a megemlékezést német nyelvű egyházi énekekkel, himuszokkal.

A mise után Kiszelné Mohos Katalin polgármester és dr. Klein ferenc a Német Nemzetiségi Önkormányzat elnökének megemlékező beszédeit hallgattuk meg.

Kiszelné Mohos Katalin megemlékező beszéde:

 

„Tisztelettel köszöntök mindenkit, aki eljött ma, hogy közösen
emlékezzünk Nagykovácsi történelmének fájdalmas és méltatlan
eseményére.
A héten hallhattuk-láthattuk Ritter György, főlevéltáros Kitaszítva c.
előadását az Öregiskolában, számomra sok új részlettel.
Megtudhattuk tőle, hogy a kényszermigrációnak mennyiféle fajtája
volt. Az SS-kényszersorozás, a német hadsereg általi evakuálás, a
kényszermunkára deportálás, internálás, elűzés, ami teljes vagyon és
jogfosztással járt, kitelepítés, ami részleges jogfosztást jelentett és az
illegális hazatérés, vagyis a visszaszökés, amikor akár évekig elbújva,
valójában a közösségből kitaszítva élt a Magyarországra visszaszökött
német.
Ritter György nézőpontja szerint a nagykovácsi svábokat nem
kitelepítették, hanem kiűzték falujukból. Valóban, a német kifejezés,
amit a magyarországi németek kitelepítésére használnak, sokkal
jobban visszaadja azt, ami történt. Vertreibung. Magyarul: kiűzetés.
Hallgattam a borzalmas tényeket és elképzeltem a nagykovácsi
németek döbbenetét, amikor 1945 áprilisában, a Szabad Szó
hasábjain, Kovács Imre tollából az alábbiakat olvashatták:
„…az egész svábság kollektív felelős a svábok tetteiért. Nincs
irgalom, nincs kegyelem! A legradikálisabb megoldást követeljük: A
svábokat egytől-egyig ki kell telepíteni az országból! (…)
Takarodjanak, úgy, ahogy jöttek, egy batyuval a hátukon.
Németországban lesz számukra hely, éljenek az alkalommal, mint
ahogy mi is élünk vele, hogy örökre megszabaduljunk tőlük.”
Az elfogadhatatlan kollektív bűnösség elve alapján véghez vitt
embertelen jogfosztás, vagyonelkobzás családokat szakított szét,
emberi életeket tett tönkre.
Most én itt, a Nagykovácsi közösség nevében szólok. Azok nevében,
akik ma itt élnek, azon a településen, ahonnan 77 évvel ezelőtt elűzték
sváb elődeinket. Megfosztották őket házaiktól és megfosztották őket
hazájuktól.

Emlékeznünk nem csupán tisztesség dolga, de elemi kötelességünk is.
Emlékeznünk és tennünk. A nagykovácsi svábok szenvedésének
története mindig is emlékeztetni fog minket arra, hogy minden ember
alapvető joga ott élni, ahova született. A hazájában, abban a faluban
vagy abban a városban, amely a saját otthona.
És hogyan is emlékezhetnénk méltóbban, mint hogy ápoljuk az általuk
létrehozott hagyományokat, őrizzük emlékeiket. A Nagykovácsi
Német Nemzetiségi Önkormányzat példásan teszi ezt. Nagykovácsi
Nagyközség Önkormányzata pedig támogatja minden törekvésüket,
amellyel méltó emléket állíthatunk sváb elődeinknek, amellyel
megőrizhetjük sváb gyökerű értékeinket a jövő nemzedék számára.
Összefogásunk eredményes. Gondoljunk csak a Nemzetiségi
Emlékszoba létrehozására, a templom eddigi felújítására vagy a még
előttünk álló, remélhetőleg eredményes hasonló feladatokra.
Ha elbizonytalanodnánk, jussanak eszünkbe Wass Albert szavai:
„Együtt erő vagyunk, szerteszét gyöngeség.”
Méltóságteljes emlékezést kívánok mindenkinek!

A szentmise után a Kitelepítési emlékműhöz tartott a közösség, koszorúzás következett.

 

Nie wieder! Soha többé!

A május egy igazán szép hónap, minden kizöldül, virágban a természet, erős ellentmondás, hogy ezekben a napokban emlékezünk Nagykovácsi történelmének talán legszomorúbb napjaira, a kitelepítés idejére. 1946. május másodikán indult az első vagon Solymárról a vasútállomásról, vitte az egykori nagykovácsiakat az ismeretlenbe. A háborúnak alig lett vége, sok család még az elesetteket sem tudta meggyászolni, és jött az újabb csapás. Bebatyuzni egy élet munkáját, hátrahagyva a szülőföldet, a megteremtett értékeket, a megnyugtató ismerősség érzését.

2022. május 8-án a fél 12-es katolikus mise keretében emlékeztünk meg az utolsó napokról. Dr. Klein Ferenc a Német Nemzetiségi Önkormányzat elnöke köszöntötte a megjelenteket, majd a református gyülekezet kórusa énekelt a karzatról.

A szentmise közben Hudák Zsuzsanna éneke tette még szebbé a megemlékezést. Kiszelné Mohos Katalin polgármesterasszony beszéde után dr. Klein Ferenc emlékező szavait hallhattuk. Majd a kitelepítettek nevében Mandl Péter emlékezett. Péter bácsi közel százesztendős mégis rászánta magát a nagy útra és Németországból kifejezetten az évforduló miatt utazott haza. A kitelepítés napjaiban francia hadifogságban volt, még haza sem tért a katonaságból, miközben az otthoniakat kitelepítették. Szüleiről, egykori falubeli barátairól, rokonairól azt sem tudta, merre lehetnek, hol keresse őket. A Vöröskereszt segítségével talált rá a szüleire. Ahogy leszállt a vonatról egy nagykovácsi svábviseletbe öltözött asszonyt pillantott meg, sírva sóhajtott fel, hogy megtalálta az övéit.

Amint tehette lelkesen fogta össze a kintieket, amint lehetett szervezte az utakat haza, a szülőhazába.

A mai napig Nagykovácsi jár a fejében, sokat gondolkodott azon az elmúlt időkben, vajon hogy áll a templom felújítása, milyenek lettek a szép új padok. Ha alkalma van, interneten követi Gábor atya közvetített miséit, és egy kicsit otthon érzi magát.

Péter bácsi életkedve, humora, derűje mindenkire hatással volt.

A Kolozsvár téren a koszorúzáson ő helyezte el a koszorút a kitelepítettek nevében, rajta a felirat: Nie wieder! Soha többé!

A megemlékezésről készült fotók Kiszel István felvételei.