NAMI Gála és 30 éves a Rézpatkó

Ha május, akkor eljön a gálák ideje. A Zeneiskola minden csoportja arra vár, bemutathassa, mivel telt az év, mennyit fejlődtek a növendékek. A tanárok rengeteg munkája egy képzeletbeli albumban kerül bemutatásra. Minden alkalommal valamilyen igazi „gálaszám” is bemutatásra kerül. Gáspár Nelli igazgatónő kedves felvezető szavai után, idén is két felvonásban ismerhettük meg az idei eredményeket, a büszke szülők és izgatott tanárok körében. A siker joggal nem maradt el.

2023-ban a Rézpatkó Együttes 30 éves. 1993-ban egy népművelő-énektanár, Pordán Attila és egy fiatalember, Bottyán Zsolt, akinek nagyon fontos volt a néptánc ügye, kiötlötték, hogy kellene egy néptánc csoport Nagykovácsiban. Kezdetben iskolai szakkörként indult be a munka. Erdei Irén iskolaigazgató örömmel pártolta a kezdeteket, ahogyan Pájer Árpád polgármester úr is jelentős energiákkal karolta fel a kezdeményezést. Aztán Huszárné Czene Zsuzsa az élére állt a tánc ügyének. A kezdeti szerény induláshoz képest hárminc év után imponáló a fejlődés. Zsuzsa maga is profivá képezte magát, elvégezte a Táncművészeti Egyetemet. Minden korcsoportban igényes produkciót állítottak ki, a viseletek forgatagában jó volt emlékezni az első pörgős szoknyákra, az első masnikra, amiket a kislányok hajába fontak a szülők. Azok a kislányok már felnőtt, családos anyukák, dolgozó fiatalok.

Közülük, a kezdeti harmincéve alakult csoport, egykori kicsi táncosai jó ideje nagy tervvel álltak elő. Csiha Balázs összekürtölte a „régiket” és a Faluházban elkezdődött a felkészülés, a próba a jubileumra. Aki látta a kezdeteket, nem tudta meghatódottság nélkül nézni a fiatalok bravúros produkcióját. Köszönjük Rézpatkó!

A Kitelepítés napjaira emlékezve

Az idén 77 éve, hogy a Solymári vasútállomásról elindultak a vagonok az ismeretlen felé a kitelepített sváb lakossággal. Talán, ha tíz család maradt a faluban, a többieknek indulniuk kellett. Hátrahagyva mindent: a nehezen megművelt, megszerzett földeket, az elvetett gabonát, az állatokat, a rendben tartott utcákban lévő meszelt portákat, az iskolát és a templomot. Elhagyni a gyerekkor kedves színhelyeit, az ifjúság boldog tereit, a kertet ahol az első lépéseket próbálták, a szépen termőre fordult gyümölcsfákat, mindent amit otthonnak hívunk és hazának.

Május első napjai ezért mindig szomorú emlékekkel terhesek Nagykovácsiban, azok számára is, akik a falu történetét csak a helytörténeti könyvekből ismerik.

Idén az évfordulós megemlékezéseket Ritter György PhD főlevéltáros előadásával kezdtük meg. Május 3-án az Öregiskola Közösségi Ház és Könyvtár szervezésében előadást hallgattunk Kitaszítva címmel. A feltárt levéltári dokumentumok, a korabeli sajtó anyagainak feldolgozásával idézte föl Ritter György az elüzetés, kitaszítás, kitelepítés napjait.

Május 5-én, pénteken a Német Nemzetiségi Önkormányzat szervezésében gyalogos zarándoklatot tartottak. Nagykovácsiból a Solymári pályaudvarra, a bevagonírozás helyszínére tartott a csapat. A kitartó gyalogosokat egy autós csapat fogadta, akik szintén résztvettek a koszorúzáson és a mécsesgyújtáson.

Vasárnap, május hetedikén az emlékező szentmisén a Solymári Vegyeskar sváb népviseletben vett részt, és tette méltóvá a megemlékezést német nyelvű egyházi énekekkel, himuszokkal.

A mise után Kiszelné Mohos Katalin polgármester és dr. Klein ferenc a Német Nemzetiségi Önkormányzat elnökének megemlékező beszédeit hallgattuk meg.

Kiszelné Mohos Katalin megemlékező beszéde:

 

„Tisztelettel köszöntök mindenkit, aki eljött ma, hogy közösen
emlékezzünk Nagykovácsi történelmének fájdalmas és méltatlan
eseményére.
A héten hallhattuk-láthattuk Ritter György, főlevéltáros Kitaszítva c.
előadását az Öregiskolában, számomra sok új részlettel.
Megtudhattuk tőle, hogy a kényszermigrációnak mennyiféle fajtája
volt. Az SS-kényszersorozás, a német hadsereg általi evakuálás, a
kényszermunkára deportálás, internálás, elűzés, ami teljes vagyon és
jogfosztással járt, kitelepítés, ami részleges jogfosztást jelentett és az
illegális hazatérés, vagyis a visszaszökés, amikor akár évekig elbújva,
valójában a közösségből kitaszítva élt a Magyarországra visszaszökött
német.
Ritter György nézőpontja szerint a nagykovácsi svábokat nem
kitelepítették, hanem kiűzték falujukból. Valóban, a német kifejezés,
amit a magyarországi németek kitelepítésére használnak, sokkal
jobban visszaadja azt, ami történt. Vertreibung. Magyarul: kiűzetés.
Hallgattam a borzalmas tényeket és elképzeltem a nagykovácsi
németek döbbenetét, amikor 1945 áprilisában, a Szabad Szó
hasábjain, Kovács Imre tollából az alábbiakat olvashatták:
„…az egész svábság kollektív felelős a svábok tetteiért. Nincs
irgalom, nincs kegyelem! A legradikálisabb megoldást követeljük: A
svábokat egytől-egyig ki kell telepíteni az országból! (…)
Takarodjanak, úgy, ahogy jöttek, egy batyuval a hátukon.
Németországban lesz számukra hely, éljenek az alkalommal, mint
ahogy mi is élünk vele, hogy örökre megszabaduljunk tőlük.”
Az elfogadhatatlan kollektív bűnösség elve alapján véghez vitt
embertelen jogfosztás, vagyonelkobzás családokat szakított szét,
emberi életeket tett tönkre.
Most én itt, a Nagykovácsi közösség nevében szólok. Azok nevében,
akik ma itt élnek, azon a településen, ahonnan 77 évvel ezelőtt elűzték
sváb elődeinket. Megfosztották őket házaiktól és megfosztották őket
hazájuktól.

Emlékeznünk nem csupán tisztesség dolga, de elemi kötelességünk is.
Emlékeznünk és tennünk. A nagykovácsi svábok szenvedésének
története mindig is emlékeztetni fog minket arra, hogy minden ember
alapvető joga ott élni, ahova született. A hazájában, abban a faluban
vagy abban a városban, amely a saját otthona.
És hogyan is emlékezhetnénk méltóbban, mint hogy ápoljuk az általuk
létrehozott hagyományokat, őrizzük emlékeiket. A Nagykovácsi
Német Nemzetiségi Önkormányzat példásan teszi ezt. Nagykovácsi
Nagyközség Önkormányzata pedig támogatja minden törekvésüket,
amellyel méltó emléket állíthatunk sváb elődeinknek, amellyel
megőrizhetjük sváb gyökerű értékeinket a jövő nemzedék számára.
Összefogásunk eredményes. Gondoljunk csak a Nemzetiségi
Emlékszoba létrehozására, a templom eddigi felújítására vagy a még
előttünk álló, remélhetőleg eredményes hasonló feladatokra.
Ha elbizonytalanodnánk, jussanak eszünkbe Wass Albert szavai:
„Együtt erő vagyunk, szerteszét gyöngeség.”
Méltóságteljes emlékezést kívánok mindenkinek!

A szentmise után a Kitelepítési emlékműhöz tartott a közösség, koszorúzás következett.

 

Déli harangszó Nagykovácsiból

2023. április 18-án Nagykovácsiból szólt a harang. Az adásban a következő szöveg hangzott el:

„Ma délben a nagykovácsi római katolikus templom harangja szól a Kossuth Rádióban.
Nagykovácsi Pest-vármegyei település, a főváros szomszédságában, attól észak-nyugatra. Nagykovácsi első ismert írásos említése 1254-ből származik. Az Árpád-korban királyi kovácsok lakták. 1529-ben a törökök feldúlták, kifosztották, ezután középkori virágzása hanyatlásnak indult. Az 1700-as években német telepesek érkeztek. Őket a második világháború után – mindössze hét család kivételével –kitelepítették, helyükre az Alföldről és a Felvidékről érkeztek új lakók.
A nagykovácsi római katolikus templomot a sváb hívek építették 1742 és 46 között barokk stílusban. Titulusát 1813-ban változtatták meg Nagyboldogasszonyra, Mária mennybevételének tiszteletére. Ekkor, augusztus 15-én azt ünnepeljük, hogy Máriát halála után Jézus felvette a mennyei dicsőségbe.
Az 1764-ben öntött két harangot az I. világháborúban rekvirálták. 1928-ban az egyházközség egy lélekharangot vett, újraöntette az 1880-ban készült 78 kg-os harangot, és pótolták a három és fél mázsás nagyharangot, de ez utóbbi 1944-ben elődje sorsára jutott: hadi célokra elszállították. A jelenlegi, délidőben megszólaló másfél mázsás harang 1934-ben készült Szent Flórián tiszteletére Szlezák László budapesti műhelyében. Hangja emlékezik a kitelepítettekre, hívja imára reggel, délben és este az itt lakókat.”

A harangszó itt érhető el: